Cradle Of Filth
Existence Is Futile (2021)

Úgy néz ki, hogy a legtöbb neves kiadó idén év végére időzítette a nagy dobásait, biztos befutóit. Azt hiszem sokunk párnája alá betárazott kapcsoskönyvébe ott volt bevésve az október 22-ei dátum. Nevesül, a Cradle Of Filth “Existence Is Futile” című tizenharmadik nagylemezének a megjelenési időpontja. A Hammer of the Witches albumnál becsatlakozott Marek Šmerda és Rich Shaw gitárosnak sikerült felrázni a szörnyeteget szendergéséből, aki ismét elfoglalta méltó helyét az extrém metál zenekarok panteonjában. Kétségkívül szükség is volt erre a friss zenei megközelítésre. Azonban az ígéretes 2015-ös felállás két album után így is módosult. Távozott a zenekarból Lindsay Schoolcraft (billentyűs, énekes), aki inkább saját szólókarrierjére fókuszál, valamint az ígéretes szimfonikus black metal csapatot, az Antiqva-t erősítse. Lindsay-t a billentyűk és női ének terén egy fiatal hölgy Anabelle Iratni váltotta fel. Viszont, nagy örömmel láttam, hogy folytatták Artūrs Bērziņš-el a közös munkát, akinek az előző két lemez impozáns képi világát is köszönhettük. A művész úr ismét fantasztikus munkát végzett ennek a dinamikus és erőteljes vizuális koncepciónak a megalkotásában. Amíg a Cryptoriana Sandro Botticelli Vénusz születésének analógiájára, addig az Existence Is Futile Hieronymus Bosch alkotásainak a képi világára épít. A holland festő legismertebb munkájának, a „Földi Gyönyörök Kertje” című triptichonnak a „Pokol” színjének vizuális jellegét sugallja. Az album fő témájának, a létezéstől, ismerettől, túlvilágtól való félelem vetülete köszön vissza a lemezborítóról is. Négy év után kíváncsi voltam, hogy az új album tovább viszi-e az előző két zseniálisra sikeredett korong zeneiségét, vagy netán még túl is szárnyalja azok színvonalát. A jelentős 13-as számot, egy extrém metál zenekar kapcsán remélhetőleg szerencse szimbólumként interpretálhatjuk. Izgatottan vártam, hogy beteljesíti-e eme ómen a vele szemben támasztott elvárásokat.

A horror vonalútról egy barokk nyitány, a The Fate of the World on Our Shoulders lebbenti fel a függönyt és önfeledten zuhanhatunk bele a lét hiábavalóságának mélységeibe. Az előző két lemez után már nem meglepetés, hogy a thrash, death, power metal és hard rockos fogások éppen úgy megszínezik a hangképet, mint a dinamikus black metal futamok. Talán itt most még szabadabban keverednek a stílusok. Kötöttségek nélkül áramlik a zene. Ami kétségtelenül egy tarka, izgalmas zenei összhatást nyújt. Az Existential Terror remekül ötvözi a thrash metalos a hatásokat. Elsőnek nem tűnt annyira direktnek a dal, de meghittebb ismerkedés után, már felfedi a pokoli, letaglózó mélységeit. Valahogy a komor tematika ellenére, itt most a gótikus árnyalatok markánsabb jelenéltét éreztem. A billentyűtémák, szimfonikus betétek, kórusok, női ének nagyobb hangsúlyban vannak jelen, mint az előző mesterművek esetében. Nem feltétlenül ők diktálnak. A gitárok viszik legtöbb esetben a dalokat, de ezen az albumon jobban támaszkodnak a nagy zenekari betétekre, atmoszferikus részekre. Viszont ezen megoldások miatt egyfajta sötét, romantikus árnyalat jelenléte érződik a dalokban. A Necromantic Fantasies éj-fekete tündérmeséje egy jól tükrözi ezt a fajta hangvételt. A dalról készült videóban egyfajta tragikus „Szépség és a Szörnyeteg” történetet elevenítettek meg, természetesen az elmaradhatatlan gótikus-horror köntösbe öltöztetve. Az albumról elsőnek közzétett, súlyos látványvilággal megidézett H.P Lovecraft-i ihletésű Crawling King Chaos szerintem sok rajongóban elültette a türelmetlen várakozás ébenszínű magját. A szerzemény mondhatni egy igazi slágerré avanzsálódott. Viszont, dicséretre méltó, hogy nem lőtte el az összes meglepetést, amit az új lemez számunkra tartogatott.

Anabelle jelesen vizsgázott ezen az albumon. Kezei alatt gyönyörűen szólal meg az instrumentális Here Comes A Candle. A viktoriánus hangulatú szerzemény, csilingelő billentyű játéka és komor tónusú dallamai, kórusai kellő drámai hatással vezeti fel a következő tételt. A Jelenések könyvének szimbolikus női alakjára, a Babiloni Szajhára épül a Black Smoke Curling from the Lips of War. A Discourse Between a Man and His Soul melankolikus költői szépséggel szólaltatja meg drámai tónusait. Szinte éterivé válik a zene. A lágy zongorakíséret és finom, kimért gitár játék együttesen hömpölyög. Végig jellemző ez a fajta kettősség. A drámai szépség, lassú témák és a szélvész gyorsaságú sorozások együttese egyaránt megtalálható a lemezen. Nagy örömmel vettem, hogy az ének mellett ismét alkalmaztak női narrációt. Kellemes nosztalgikusérzéssel töltött el, mert ez egy picit a Cruelty albumra emlékeztetett. Az emberiség tragikus végnapjait megjelenítő The Dying of the Embers szintén egy professzionális ötvözete a különböző stílusoknak. Nincsenek éles határok, hanem egybeolvadnak a műfaji jellegzetességek és úgy alkotnak egy egészet. A vaskos riffek és a dallamos témák egy tapping orkánban csúcsosodnak ki, aminek a végére nehéz szemfedőként ereszkedik rá a doom metálos lezárás. A ránk nehezedő rettegés szövetein vezet tovább a nyomasztó, súlyos tónusú instrumentális Ashen Mortality. Azokat az albumokat, számokat kedvelem inkább, akik nem adják egyből magukat. Tehát, egy kicsit emészteni, pihentetni kell, hogy igazán beérjenek. Viszont vannak olyan egyértelmű slágerek, amik azonnal ledöntik az embert a lábáról. Aztán, csak újra és újra felfuttatjuk ugyan azt a dalt. Számomra ilyen a hangzatos című How Many Tears to Nurture a Rose?, amit a lemez csúcspontjának tartok. A dalban a hard rockos szólók alatt megszólaló Dani vokálszekciója roppan zseniális. Aki az előző két albumhoz hasonlóan ezen a lemezen is inkább a középtónusú, ércesebb hangját használja. Ami a zenék karakteréhez is sokkal jobban passzol. Egyfajta klasszikus hard rock íz jelenik meg a dallamos szólógitár, ének kölcsönös játékában. A túlnépesedés, valamint a Földanyát pusztító, kizsákmányoló emberi tevékenység témáját ki vezethetné fel jobban, mint a vendégként szereplő, Hellriser filmekből ismert (Pinheadet alakító) színész Doug Bradley! A lemez záró nótája a Us, Dark, Invincible felszabadítja lelkekben bilincsre vert sötét vágyakat és engedi szabadjára a holdfényes éjszakába. A közel hét perces horror-opera egyesíti a fennkölt szépséget és szörnyűséget, mindent, amit az Existence Is Futile közel egy órányi színes, változatos színpadi képe nyújtott.

A digipack kiadáson helyet kapott két bónusz dal is. De nem töltelék dalokról van szó, amik nem voltak elég erősek, hogy az albumra felkerüljenek, így üzleti fogásként rákerültek a bónuszos kiadványra. Nem, teljes értékű, minőségi szerzemények, amik tökéletesen illenek az összképbe. A Sisters of the Mist dalban ismét besegít Doug Bradley. Nekem a cím alapján a Midian című nagylemezen található Her Ghost In The Fog című szerzemény ugrott be. Lehetséges, hogy egy retrospektíva a korábbi dalra. Szóval, aki még nem szerezte be a lemezt, annak érdemes megfontolnia, hogy a bónuszszámos kiadványra ruházzon be, mert megéri.

Az Existence Is Futile méltóan koronázza meg a zenekar 30 éves munkásságát. A patikamérlegen kimért hangzás, változatos, részletekbe menő kidolgozottság jellemezi a produktumot. A mennyi magasságokkal éppen olyan magabiztosan operálnak, mint a pokol feneketlen mélységeivel. Gyönyörű alkotói munka, mind a külsőségek, mind pedig a zenei tartalom terén. Érződik, hogy mindenki a maximumot nyújtja, és ezt fiatalos lendülettel teszik. Vitathatatlan, hogy a zenekar egy nagyon erős pályára állt rá, amit remélhetőleg meg is tartanak. Annak ellenére, hogy idén nagyon sok erős kiadvány született, már vágytam egy igazán jó, tartós lemezre. Ami nem kerül fel pár meghallgatás után a polcunkra, hanem heteken, hónapokon keresztül időről-időre elővesz az ember, és ez az album ilyen! Noha a lemez nem a „Nagy lezárások” időszaka alatt íródott, a témája mégis nagyon beletalál a jelenlegi beláthatatlan, bizonytalan időszakunk céltáblájába. Ahogy Dani tolmácsolja Aleister Crowley szavait, hogy „élvezzük az életet, addig, amíg lehet”, addig az én interpretációmban, „élvezzük az ilyen nagyszerű muzsikákat, mert ezek erőt adnak, és lehet belőlük méretkezni, töltekezni, még akkor is, ha a világunkat már elhagyta a józan és az erkölcs.”