Craven Idol

Forked Tongues (2021)

2013-ban mutatós borítójával vonzott magához a Craven Idol nevű formáció és a debütálásnak számító Towards Eschaton ha nem is tépett teljesen szét kis darabokra, nem okozott különösebb csalódást sem. A történelem okkultizmussal átitatott iratai közt témát kereső csapat idő közben felnőtté vált és elérkezett a sokszor vízválasztónak tartott harmadik nagylemezéhez, ami hivatalosan Forked Tongues címmel fog megjelenni július 23-án. Az ismételten monumentális jelenetet ábrázoló borító szokás szerint az elevenembe talált (imádom az ilyen festméneket), így nem is volt nehéz kiválasztani cikkalanynak az új korongot. De mielőtt apró cafatokra szednénk, nézzünk utána kicsit a zenekar körülményeinek, ami azért nem keveset változott az elmúlt években. A csapat alapítója, magja, esszenciája továbbra is Immolator Of Sadistik Wrath (Crom Dubh, Disfago, Scythian, Sepulchral Temple), aki mellett Suspiral bizonyult hű basszernek 2010 óta. A debütálást követően azonban távozott a dobos és fő gitáros a csapatból, akiknek a helyére új arcok érkeztek. A dobokat jelenleg Heretic Blades püföli (Fen, Aeternum, Crom Dubh, Reaping Havoc), míg a gitárokért Obscenitor vált felelőssé, aki szintén a Crom Dubh zenekarban került közel a tűzhöz. Ez a felállás igencsak biztosnak tűnik, hiszen régóta harcolnak együtt vállvetve a metal zászlaját magasra lengetve.

Nézzük először is, miféle stílusban alkot a zenekar. Na, itt már bajban vagyunk, mivel elég egyedi módon értelmezik a dolgokat és igazán sajátos egyveleggel rukkoltak elő. Persze azért hallottuk már ezt, csak más csapatoktól és időnként nagyon távol egymástól. A Craven Idol a thrash metal igazán zúzós, extrém formáját játssza, teletűzdelve heavy metal és időnként black/death metal elemekkel is. Ennek köszönhetően végig fenn tudják tartani az érdeklődésünket, még ha akad is néhány gyengébb szerzemény a korongon. Mint mondtam, ősi mítoszok, okkult jóslatok szelik át a témavilágukat és ez bizony most sincs ez másként. A friss anyag főszereplője nem más, mint Typhon, az óriáskígyó, a görög mitológiában a legnagyobb titán, akit a világ sorsáért vívott csatában Zeusz az Etna hegység gyomrába zár. A történetek szerint a vadállat dühe azóta sem csillapodott, s mikor haragja időnként szabad utat talál a felszín felé, akkor tör ki maga a vulkán is. Ehhez a gondolatmenethez készített festményt a méltán híres és sokat foglalkoztatott Eliran Kantor, akinek munkáival az elmúlt években számtalan jelentős album tekintetében találkozhattunk (Testament, Sodom, Mors Princepium Est, Sigh, Incantation, Archspire, My Dying Bride, Bloodbath, vagy akár az új Helloween album).

A dalcsokrot a Venomous Rites nyitja egy bitang témával, bár kissé sablonos death metalos hangulattal, amit aztán a folyamatos tempóváltások és a meggyőző ének repítenek magasabb színvonalra. Pillanatok alatt bólogatásra ingerel és magunk elé képzelhetjük a világot fenyegető kígyószerű lény több fejének vad tekergését, ahogy az életünkre tör. Hatalmas pikkelyei a sziklát is legyalulják, mérge pedig könyörtelenül elbánik mindennel, ami az életet képviseli. A dal csúcspontja a rövid, de kegyetlen gitárszóló, aminek hatására mi is vadul kalimpálni kezdhetünk a levegőben. A valamivel négy perc fölé csúszó tétel gyorsan elshuhan, szinte észre sem vesszük, hogy átadhassa a helyét a jóval kimértebb The Wrath Of Typhonnak. Tördeltebb ritmusok, több thrash és heavy metal jellemzi, ami jól hangzik, de az energiáramlásból nem veszi ki annyira a részét, ahogy azt a nyitás tette. Vele szemben az Iron Age Of Devastation a korong legagresszívebb tételeként lopta magát a szívembe. Kegyetlen, pusztító sodrás első pillanatától az utolsóig, amiben muszáj megdicsérnem Heretic dobolását, mert félelmetes lendületet képes adni az egész szerzeménynek.

A rövid tételek után egyre hosszabbak szerepeltek a dallistán, így bevallom, kicsit megilyedtem, hogy nem lesznek képesek feltölteni őket megfelelő tartalommal, mivel jellemzően eddig a rövidebb, intenzívebb tételek működtek nálam. Erre cáfolt rá az Even The Demons, ami az egyszerű pusztítás helyett okosan építkezik és monumentális méretekig fokozza a szörny pusztítását. Megjelennek az okkult hangulatot hozó suttogások, mormolások is, miközben zeneileg sem vallanak szégyent. Ugyanezt elmondhatjuk a címadóról is, ahol az eszesebb játék szépen keveredik a lemez rövidebb tételeinek “rádrugom az ajtót és betöröm az orrod” feelingjével. Ez az album leginkább thrash központú tétele, aminek laza egysorosait biztosan örömmel skandálja majd velük a közönség is a bulikon.

A kiadvány végén két olyan dolog történik, amire az előzmények alapján semmiképp sem számítottam volna: ez a Deify The Stormgod és a The Gods Have Left Us For Dead páros megjelenése. Mindkét dal 9 perc feletti játékidővel rendlekezik és semmiképp sem egyszerű hallgatni való. Előbbinek érdekes módon van némi Rotting Christ beütése a kórusoknak, monoton darálásoknak köszönhetően, ami nem is engedi ellaposodni a hosszú időintervallum ellenére, a záró tétel viszont hozzá képest valamivel unalmasabbra sikerült.

A hivatalosan július 23-án megjelenő anyag ettől függetlenül szerintem a csapat eddigi legprofibb, legjobb felévtele, amit mindenképp tudok ajánlani az extrém anyagok kedvelőinek. A Forked Tongues kívülről gyönyörű, thrash alapjaihoz képest rendkívül tartalmas és érdekes, aminek megrendítő, ugyanakkor szórakoztató erejéből 1-2 átlagosabb szerzemény tud faragni valamennyit.

augusztus 04.,
augusztus 06.,
augusztus 07.,
augusztus 07.,
augusztus 12.,