Crimson Dawn

Inverno (2020)

Olaszország, Crimson Dawn és harmadik nagylemez… Sokat ez talán nektek nem mond, nekem viszont igen, hisz a 2005-ben alakult bandának eddigi anyagairól is volt szerencsém írni. A bemutatkozásuk nem sokkal az én forgácsos bemutatkozásomat követte, legutóbb pedig 2017-ben olvashattatok nálunk Chronicles Of An Undead Hunter című nagylemezükről. Nem túl termékeny bandáról van szó tehát, viszont az éveket, évtizedeket mindenképp hasznosan töltötték. Sokat koncerteztek és dolgoztak, a folyamatos fejlődés eredménye pedig egyértelműen tetten érhető a most kézhez kapott Inverno lemez minden egyes barázdájában. Kétszer is 8 pont környékére lőttem be a lelkes, de hiányérzetet hagyó anyagaikat, most viszont itt a cikk elején elsütöm a puskaport: megérdemelnek legalább egy becsületes 9 pontot.

Ennek leginkább az az oka, hogy a banda megértette a kevesebb néha több mondanivalóját és az új anyagban sokkal több időt fordítottak a dalok egyenkénti polírozására, alakítására, mint ahogy azt korábban tették. A recept ismerős lehet: lassú riffek, okkult hangulat, operatív jellegű, tiszta ének. Ez bizony epikus doom metal, viszont a hat tagú brigád tagjai most ésszerűen vették ki a részüket a tételekből. Nincs túlzottan vastag gitár, oda nem illő szimfonikus betét azért, hogy a billentyűs ne unatkozzon a felvételek során. Persze végig halljuk a billentyűket, de ezek hol erőt biztosítanak az eddiginél jóval fogósabb gitártémák mellett, vagy finom kíséretként jelennek meg, tovább emelve a hangulatot. A kórusok is rengeteget finomodtak, nincs minden második sorban csordaéneklés, csak a legszükségesebb, célszerű helyeken. Ahogy megjegyeztem, így bizony több idő jutott az írásra, aminek nagyszerű szerzeményeket köszönhetünk. Természetesen a Candlemass nyomdokain kell keresnünk a zenekart, főként a 80-as évek klasszikusai környékén (Nightfall, Ancient Dreams, Tales Of Creation), így bőséggel belefér a zenéjükbe a hagyományos heavy metal is, amit legtöbbször középtempós szerzeményekkel idéznek fel. De könnyen párhuzamot húzhatunk velük kapcsolatban a Crypt Sermonnal is, ami újfent csak dícséretnek minősül. Azért Antonio Pecere hangjában akad némi modorosság, főleg a magas hangoknál, de ez bőven belefér a műfaj kereteibe. A súlyos menetelések közepette megtaláljuk a játékosságot is, ami szórakoztatóvá tudja tenni a lemezt. Műfaja ellenére igazán hosszú tételek sem szerepelnek rajt, hiszen az egyetlen monumentálisabb szerzemény a nyitó The House On The Lake, ami úgy kúszik tíz perc fölé, hogy észre sem vesszük. Több részből álló, tördelt dalszerkezete miatt akár kettőnek is tekinthetnénk. Rögtön utána viszont slágerrel keményít a Crimson Dawn, érkezik a fantasztikus Thulsa Doom And The Cult Of The Snake.

A címadó Invernoban érkezik meg a már említett modorosság, de ez a dal még az olasz szöveg ellenére is nagyszerűen sikerült, biztos vagyok benne, hogy hazájukban igazi közönségsiker lesz és sokat fogják együtt énekelni rajongóikkal. A leggyorsabb tétel követi a lejátszási listán a Far Beyond képében, ami csak néhány pillanatra lassul be, de akkor elhozza az idei év eddigi legszebb epikus doom dallamait, amire megint csak csettinteni lehet.

Körülbelül az album felénél járunk és egy rossz szót nem szólhatunk. Szerencsére így marad ez a folytatásban is, azonban a kiadvány második fele valamelyest megváltozik. Erősebbé válnak a szimfonikus hatások és a Candlemass mellett egyértelműen megjelennek a jóval ősibb példakép, a Black Sabbath riffjei is. Érdekes azonban, hogy nem az Ozzy éra jutott eszembe róluk a vokálnak köszönhetően, hanem sokkal inkább Dio korszaka, valamint a Tony Martin fémjelezte kiadványok. Ebben a szellemben fogant a zseniális billentyűszólóval megtámogatott Nameless One, amely garantált bólogatás mellett adagolja az emelkedett hangulatot is. Ezt követi az egyetlen bántó dolog számomra a lemezt illetően: a Return To Agathi, aminek riffje hiába bitang erős, túlzottan hasonlít a szintén Dioval taroló Rainbow Stargazer című klasszikusára. Persze, akinek nem tűnik fel a hasonlóság, az ezt sem fogja különösebben kivetnivalónak találni, én a magam részéről mindig olyan riffeket várok egy doom metal hordától, amik nem hasonlítanak másokra, még ha ugyanazon séma szerint is épülnek fel. Sokat javít a csorbán azonban a Condemned To Live, mellyel ismét a slágerek és himnuszok csarnokába kopogtatnak, ráadásul egy kis hörgéssel is színesítik, ami kifejezetten jól áll neki. A kiadványt záró Soulcrush még érzékenyebb, finomabb tétel, méltó lezárása ennek a nagyszerűen sikerült korongnak.

Az Inverno remek hangzással, okosan megírt dalokkal kényezteti az epikus doom metal szerelmeseit, amelybe csak néhány áthallás és a nem túl bizalomgerjesztő borító tud belerondítani. Ettől függetlenül mindenki számára tudom ajánlani, akik az említett bandák bármelyikével barátságot ápolnak. Komoly előrelépés lehet a karrierjükben is ez az album, hiszen elég sok lehetőség megnyílt számukra, hogy olyan zenekarokkal lépjenek fel, mint az említett Candlemass, Sorcerer vagy a szintén olasz legenda, a Forsaken. Sajnos ezeket a koncerteket egyelőre elhalasztották, de az albumot már ti is meghallgathatjátok a youtube-on és a badcamp oldalukon is.

január 09.,
február 06.,