Cursed Excruciation
Arcane Diabolism (2023)

Megkapó, egyszerű és mégis sokatmondó. Így tudnám a legjobban jellemezni a brazil Cursed Excruciation debütáló lemezének a borítóját. És mit tesz sátán a benne rejlő sötét rituálékról is bátran el lehetne mondani ugyanezt. Trance of the Undead neve nem ismeretlen számomra, a nevére hallgató projekttel már volt dolgom egy megosztott kiadványnak köszönhetően. Abban bestiális, war metalt idéző pusztítást hallottam, az a fajta, ami bármikor meghajlítja a kereszteket, majd egy elegáns mozdulattal fejjel lefelé is állítja őket. A Cursed Excruciation egy fiatalabb szörnyszülöttje, a 2020-as év egyik borzalma ez a teremtmény volt. Eddig két demo személyében manifesztálódott mindaz a rituális megsemmisülés, ami jellemzi a Cursed Excruciation hangzását. Mivel ez nem egy hatalmas diszkográfia, így bele is vettem magamat ezekbe a kiadványokba mielőtt az albummal kezdtem volna az ismerkedést. Szeretem hallani, hogy honnan indult, milyen úton haladt illetve hol lyukadt ki egy ilyen projekt és azt kell mondjam teljesen logikus és kívánatos ívet írt le eddig Trance of the Undead démoni kisbabája. Egyre kiforrottabb és megkapóbb módon öltött testet mindaz a mocsok és fertő, ami jellemzi a hangzását. Az Arcane Diabolism alvadt kecskevérrel fogja megkeresztelni mindazokat az ártatlan lelkeket, akiknek még nem volt része egy olyan diabolikus rituálén, mint amilyet a Cursed Excruciation bemutat.

Akik vérrel keveredő havas tájakért érkeztek a brazil Amazonas őserdeibe, azoknak nem kellet volna balra fordulni Albuquerque után. A példaképeket ennél sokkal délebbre kell keresnünk, pontosabban Trance of the Undead szülőhazájában és a mediterrán Görögországban lelik meg az ősök szellemét. A Necromantia Crossing the Fiery Path és a Mystifier Göetia albuma a példakép, az iránytű, ami elvezet minket a párás dzsungel mélyén található tisztásra. Tele rejtéllyel, okkultizmussal és elragadóan diabolikus tanokkal, ezekről a liturgiákról mesél nekünk az intro után a Cursed Excruciation.

Meglehetősen hangulatosra sikerült a bevezető, a 70-es évekbeli horrorfilmekre jellemző billentyűk angyalian sejtelmes veszélyérzetet, feszültséget generálnak, megalapozva a ránk váró forró párába burkolózott hangulatot. Az Initiation már nem lesz velünk ilyen kíméletes. Aki bebocsájtást akar nyerni ebbe az elhagyatott, meggyalázott szentélybe, azoknak ki kell állniuk a bestialitás próbáját. A feszes blast beatek, sebes power chordok és a liliomtipró, visszhanggal megküldött démonvokálok lesznek a bírák. Pokoli, már-már földöntúli atmoszférák sokaságát hordozzák ezek a hangok, egy kört alkotva állnak minket körül, ahol az áldozati bárány szerepe ránk hárul. A bevezetőből megismert angyali billentyűk csak tovább fokozzák azt a kétségbeesést, ami eluralkodik rajtunk. Az utána következő narráció egyértelmű főhajtás az egyik megidézett haramia előtt, mégpedig a Necromantia szellemének szól a tisztelet. A Mystifier még ma is erős lelke Trance of the Undead hangszálaiba vert tanyát a leginkább. A black és a death stílus tökéletes egyvelegét hallhatjuk általa. A visszatérő gitártémák, tempóváltások és a fülbemászóan lidérces riffek nagyszerűen adják vissza azt a szektahangulatot, amit a már említett (h)ősök megalkottak és képviseltek.

Mégsincs olyan érzetem, hogy inkább azokat az albumokat hallgatnám az Arcane Diabolism helyett egy 8 és fél perces szerzeményt simán fele annyinak érez az ember. Mindez ismét a dalszerzés fontosságára hívja fel a figyelmet. Nem tilos a legjobbaktól inspirálódni, ha vagyunk olyan tehetséges zene és dalszerzők, hogy azt a saját képünkre tudjuk formálni. A Cursed Excruciation nem is csinál titkot belőle, sőt kifejezetten azokat a hallgatókat keresi, akik ezt a nagyon specifikus hangzást és stílust keresik. És tényleg minden összeállt ezen a lemezen, a heavy metal és a doom metal lelkülete ugyanúgy megtalálható benne, mint a war metal mindent elsöprő ereje. Ez utóbbi az a valami, ami megkülönbözteti és izgalmassá teszi ezt az albumot. Az “ereszd meg a hajam” részek, a feszes blast beatek nagyobb szerepet kapnak ezen a lemezen, mint bármelyik Necromantia vagy Mystifier művön és ez egy igazán modernnek ható, friss eleme az Arcane Diabolismnek. Adott egy plusz dimenziót a nagyszerű gitártémák mellé, ezáltal nagyobb hangsúlyt is kapnak ezek a részek. Ez természetesen a dinamika terén szintén jó hír számunkra, mert egy igazán pulzáló, változatos tempójú album lesz a végeredménye ennek, ahol az összes dalnak van egy természetes lefolyása. A lemezszerkezet is nagy odafigyelésre utal. Két szörnyeteg fog minket bevezetni és kitessékelni az ajtón. A több mint 8 perces szerzemények ha lehet még inkább a felszínre hozzák a már említett erősségeket. A legnagyobb aduász viszont egy sokkal elvontabb dolog, amit nehéz megfogalmazni.

Ez a hangulat. Nagyon jellegzetes és erős hangulatú albumokat választott példaképnek a Cursed Excruciation, amiknek kopottasan okkult hangulatát nagyon nehéz megidézni. Neki mégis sikerült és azt kell mondjam, hogy még egy olyan hibát is sikerült elkerülnie, amit a mesterek egyszer-kétszer elkövettek. Ez a túlzásba vitt teátrális előadásmód. Leginkább a Necromantia debütálására jellemző ez a dolog, ahol egy nagyon erősen hangulat orientált szeánszot hajtanak végre. A narráció és a görögös riffek elhozzák nekünk ezt a világot is, de egy jóval befogadhatóbb mennyiségben tálalja ezt nekünk Trance of the Undead. A korong hangzása hatalmas részét képezi az erős hangulatnak és sikerült azt a nyers frekvenciát eltalálni, ami a megidézni kívánt korra jellemző volt. Igazándiból hibának egyedül csak a néha laposabb gitártémákat tudnám említeni, amiket tényleg mikroszkóppal kell keresni, de a Daughters Of Nyx közepe-vége nekem kezdett kicsit túl egysíkú lenni. Összességében egy bitang erős lemezzel lesz dolga annak, aki a Cursed Excruciation debütáló albumára ruház be. Az Iron Bonehead már vár minden fekete csuhás fanatikust elfajzott liturgiájára.

Lubomyr Melnyk
február 04.