Ha van létjogosultsága a magyar underground kontextusában a szupergroup kifejezésnek, akkor a tavaly nyáron alakult Damnation esetében bátran használhatjuk ezt a fogalmat. A makói bázisú ötöst Juhász János gitáros-dalszerző (ex-Thy Catafalque, Gort) alapította 2020 folyamán a magyar underground metal olyan tapasztalt zenészeivel, mint Szenti Árpád (Ahriman, Athame, Evil’s Tears, Mörbid Carnage, Sentio Ergo Sum) dobos, Gáspár Péter (Gort) basszusgitáros, Forczek Ádám (Needless) szöveg/ének, és Bárány Tamás (Needless) gitáros. Megemlítendő a háttérben a szintén ex-Thy Catafalque-os Kónya Zoltán személye is, aki az énekfelvételek kivételével a hangmérnöki feladatokat és a keverést is magára vállalta.
A Damnation stílusválasztása a fenti előzmények tükrében nem is meglepő… a régisulis death metal jegyében egyesítették erőiket. A srácok nem demózgattak, a hátterük ismeretében erre egyébként sem lett volna szükség, most megjelenő Majesty In Degradation című ötszámos EP-jüket az erdélyi Loud Rage Music-hoz tartozó Pest Records adott ki. Az EP anyaga tehát villámgyorsan összeállt… ezt a fajta zsigeri ösztönmuzsikát egyébként sem is érdemes túlagyalni. A közel 22 perces anyaguk amúgy is egyfajta étvágygerjesztő remélhetőleg még az idén megjelenő debütáló lemezük előtt. A nyitó Ziggurat Of The Necrocommand egy középtempós riffekkel megpakolt súlyos gyilkoló gép, melyről elsőre a brit Bolt Thrower ás annak utóda a Memoriam világa ugrott be. De, hogy hazai pályán maradjunk a zalai Age Of Agony-t is simán lehetne emlegetni daluk kapcsán. A vokál kellően változatos, illetve a legváratlanabb helyeken Szenti Árpi is többször rátapos a gáz, illetve a HM-2-es pedálra. Ádám szövegei egyébkén (csak úgy, mint a legutóbbi Needless album esetében sem) nem a műfajtól megszokott, mondhatni jól bevált belezős, térdig vérben gázolós témákról szólnak, helyettük inkább elgondolkodtató témákkal állt elő.
A The Colossal Dread ezzel ellentétben egy gyorsabb, vadabb szám, ami az Asphyx, Gorefest korai időszakát idéző riff-szaggatással indul, de a doomos középtempós ütemek is jócskán jelen vannak a dalban. A közép tájt érkező vijjogó szóló pedig olyasmi, amilyenekkel Allen West állt elő a korai Obituary korongokon. A The Nightmare Realm meglepő szerkezettel operál, a dal elején felbukkan egy szólisztikus rész, majd ezután indul be a sűrű témaváltásokkal tarkított, de alapvetően kisebb fordulatszámra vett aprítás. Ádám ebben a tételben remekül hozza a morgásokat és a rikácsolásokat is. Az utolsó előttiként érkező Deathmarch-ról a címe helyettem is elmond mindent. A szerzemény a ’90-es évek elejének doom/death brigádjait idézi, az első fele olyasmi, mint a Paradise Lost demói voltak. A mogorva riffek hátán Ádám mély hörgéshullámai rezegtetik a hangszóró membránjait.
A képlet azonban nem ilyen egyszerű, mivel ezt a tételt is sikerült változatos tempójú szerzeménnyé kalapálni. Pontosan ezt a kiszámíthatatlanságot tartom a Damnation legnagyobb erényének. A kortárs régisulis death metal anyagok többségénél ugyanis az ember többnyire már az első hallgatásnál tudja, mikor jönnek a váltások, illetve az elnyújtott sorvégi morgások. A banda azonban meg tudott lepni a rendhagyó dalszerkezetekkel. A záró tétel, a Dreaming Entropy pedig lényegében az eddigiek kivonata.
A magyar death metal jelenleg nagy fordulaton pörög (Amorite, Molis Sepulcrum, Monastery, Mephitic Grave, Exodikon, Beneath The Void, Nygmalion), de a Damnation bemutatkozása ebben a mezőnyben is kiérdemli a megkülönböztetett figyelmet. Bízom benne, hogy a lendület tartós lesz, és a srácok több lemezt is elénk fognak pakolni!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
