A majd 30 éve aktív Dark Funeral a black metal svéd ágának egyik biztos és sziklaszilárd tagja. A név számomra teljesen egybeforrt black metal stabil és kiegyensúlyozott formájának képével, avagy ők egyértelműen egyike azon bandáknak akik az idők alatt teljesen azonosultak a “ha nem romlott el, ne javítsd meg” mottóval. Valóban, stílusuk gyakorlatilag érdemben semmit sem változott az évek alatt. Kimért tempóban, de folyamatosan gyártják albumjaik, emellett turnék és koncertek is beleférnek, mint ahogy a nagykönyvben meg van írva. Ez a megközelítés talán jól lefesti, hogyan lehet a black metalt “szakmává szelídíteni”, más kérdés azonban, hogy ez mennyire lehet követendő példa…
A 9 számos, durván háromnegyed órás futamidő alatt robogó black metal riff-özön, pontosan azt hozza amit egy Dark Funeral lemeztől várni lehetett. Az album folyamát a bandát 2014 óta erősítő Heljarmadr rendkívül (műfajon belül ritka módon) letisztult károgása, alapvetően gyors tremolókra támaszkodó riffek (itt-ott egy-egy szólóval) és a banda egyik védjegyének is tekinthető brutális dobperformansz adja (ehhez kell ám fizikum!), amit egy kifejezetten jó stúdiómunka erősít (…bár véleményem szerint a gitárokat itt-ott feljebb lehetett volna tekerni). Ezek ellenére, nehéz kiemelkedően izgalmas pillanatokat találni ezen a kifejezetten „egybefolyós” albumon.
A We Are the Apocalpyse a szokott módon főképp hasonlóan gyors számokat vonultat föl, amit egyébként mesterien törnek meg jól pozicionált lassabb tételekkel, mint pl. a Let The Devil In, vagy a kellemesen melodikus When I’m Gone, ezzel összességében egy kellemes menetet sikerült biztosítani a hallgathatóság szempontjából. Ez önmagában egy értékelendő jelleg, viszont a lemez hallgatása közben talán többekben megfogalmazódott a gondolat, miszerint: „mintha hallottam volna már ezt valahol„. Tulajdonképpen számomra a We Are the Apocalpyse sokkal inkább egy „Where Shadows Forever Reign 2.0„-nak, mintsem egy teljesen újszerű alkotásnak tűnt többszöri hallgatás után is. Az album szerkezete, a gyorsabb-lassabb részek aránya és maga a hangulata is mind-mind egy rendkívül nagyfokú hasonlóságról ad tanúbizonyságot, ami szerintem érthető módon valamelyest csalódást keltő – kb. mint elsütni ugyanazt a viccet kétszer egymás után.
A stabilitás mindenképp örvendetes egy banda működésében, főleg ha az a zenéjük minőségében is megnyilvánul. Olykor viszont ez szüli azt a paradox helyzetet, amely során a túlzott “stabilitás” képes átcsapni egy szürke, monoton érzetbe, hiába marad változatlanul például a kiváló stúdiómunka, illetve az adott lemezek általános színvonala. Történetesen az immár hét nagylemezzel is büszkélkedhető Dark Funeral pontosan ebben a helyzetben találhatja most magát. Ha mindenképpen cáfolatot szeretnénk keresni erre a tényre, elvégezhetünk egy csoportosítást a „kék” és a „vörös” borítójú lemezeik között, amiből durván az a benyomás születhet, hogy az elmúlt közel harminc évük középső szakaszában talán kevésbé izgalmas alkotásokat (a vörös borítós lemezeket) sikerült felmutatni (annak ellenére, hogy a Diabolis Interium – Attera Totus Sanctus – Angelus Exuro pro Eternus alkotta hármason egyaránt hallhattunk kifejezetten jó számokat). Magam is támogatom ezt a csoportosítást, és szerintem is a 2022-es szerzemény alapvetően a jobb lemezeik közé tartozik. Csakhogy, a végeredmény talán túlságosan is hasonlít legtöbb korábbi anyagaikon hallottakra… Ilyen rutinnal több kreativitásra lehetett volna számítani, de azok számára akik elvárások nélkül képesek a We Are the Apocalypse-t hallgatni, az eredmény nem okoz csalódást. Végül is, a kötelezőt teljesítették.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
