Dark Millennium
Acid River (2022)

A német Dark Millennium két lemezét mindenképp klasszikusnak tartom, valamikor az idők kezdetén a kedvencemről, a Diana Read Peace anyagról még meg is emlékeztem. Viszont tudni kell, hogy teljesen egyedi, avant-garde deat/doom metaljuk igazán a 90-es évek első felében érvényesült, amikor kifejezetten előre mutatónak, formabontónak számítottak. Zenéjükben számtalan hatás érvényesült olyan módon, hogy egy pillanatra sem veszítettek egyéniségükből. 93-ban azonban eltűntek a színtérről és egészen 2015-ig nem lehetett hallani felőlük. Ekkor egy válogatáslemez váratlan sikerén felbuzdulva újra összeállt a régi csapat és gyorsan ki is adtak két új albumot, melyek gyakorlatilag ott vették fel a fonalat, ahol az megszakadt évtizedekkel korábban (Midnight In The Void 2016, Where Oceans Collide 2018). Ugyan mindkettőt meghallgattam, valahogy a régi varázst, hangulatot nem találtam meg az egyébként erős visszatérő korongokon. Most újabb hosszú hallgatás után térnek vissza január első felében az Acid River kapcsán és úgy döntöttem, ezúttal nem hagyom ki a lehetőséget a cikket tekintve.

Sejtettem ugyan, hogy most sem lesz könnyű hallgatni való, de amit kaptam a friss korongtól, az még így is meglepett. A csapat szinte védjegyévé vált énekes, Christian Mertens hangja például alig változott valamit, ráadásul úgy hangzik, mintha ugyanazokkal az eszközökkel és körülmények között rögzítették volna új dalaikat, mint régen. Ez a védjegy a nyers, szinte élőnek ható karcos vokál, ami nem nevezhető se hörgésnek, se károgásnak, inkább valahol a kettő közötti furcsa keveréknek. Hallgatás közben olvastam a banda kiadványhoz mellékelt levelét, amiből aztán gyorsan választ kaptam a bennem megfogalmazódó kérdésekre: az Acid River rögzítése analóg módon történt, gyakrolatilag ugyanazokkal az eszközökkel, amivel a csapat első demója óta használ! Történtek azért változások: az alapító Michael Burmann – Hilton Theissen gitáros páros mellé a 2016-os összeborulás után friss ritmusszekció társult Andre Schaltenberg dobos és Gerold Kukulenz basszer személyében, de elmondásuk szerint ők is gyorsan beilleszkedtek és be tudtak kapcsolódni abba a munkafolyamatba. Az ő esetükben ez annyit takar, hogy dalkezdeményekkel, ötletekkel kezdik el a felvételeket, melyekből sokszor spontán módon, menet közben születik meg a végső változat. Ezen az albumon is akadnak olyan momentumok, amik nem voltak előre megtervezve, pusztán a pillanat szülte őket. Szintén megszokott a laza koncepció, amivel azért keretek közé szorítják a hangulatot és a témákat: ezúttal egy csipet okkultizmussal, lovecrafti történetekkel kedveskednek nekünk. A dalok során különféle dimenziókapukkal találkozhatunk, melyeken keresztül ismeretlen lények özönlik el a mi valóságunkat. Többségükre természetesen illik a bizarr, furcsa jelző.

Innentől kezdve akkor érdemes tovább olvasnod, ha ezek a kifejezések felkeltették az érdeklődésedet, mert bizony a zene is így alkalmazkodik a dolgokhoz. Az említett nyers, már-már élő hangzás mögött ugyan egyszerűnek tűnő elemek húzódnak meg most is: hagyományos doom, death metal, rengeteg ambientes billentyűtéma, ezek mégis teljesen kiszámíthatatlan módon fonódnak egymásba, követik egymást. A legnagyobb zúzás pillanatok alatt átválthat horrorfilmet idéző zenei betétbe és fordítva, miközben ismerősnek tűnő dalszerkezetet nem igazán találhatunk. Nekem kifejezetten bejött ez a felfogás és szerkesztési mód, akárcsak a hangzás, de biztos vagyok benne, hogy erőteljesen megrostálja a hallgatóságot épp úgy, ahogy ezt annak idején megtette. A lemezen számtalan nagyszerű téma, egyedi hangkép található, de mindezek megkövetelik a figyelmes hallgatást és kitartást. Egyetlen nekifutással az Acid River gyakorlatilag nem megismerhető, úgyhogy most megyek és ismét nekifutok. Az album megjelenése pontosan január 7-re tehető, a csapat régi rajongóinak mindenképp ajánlani tudom.

Yokai EU / UK Tour 2022
szeptember 29.
Explosions Tour
szeptember 30.
VR Sex
szeptember 30.