Nagy örömmel konstatáltam, hogy a 25 éves jubileumát ünneplő Darkest Hour turnéja hazánkat is eléri. Bár a zenekar hatalmas kedvenc nálam (és szinte hazajárnak Magyarországra), a megismerkedésünk és az első találkozásunk között közel 15 év telt el. 2018-ban sikerült először látnom őket a Havok-al és a Cephalic Carnage-el karöltött Düreres bulin, ami azóta is etalon nálam, ha intenzitásról van szó. Fergeteges koncert volt, szóval az aktuális bulit is nagyon vártam, főleg az előzenekarok döntő többségének fényében.

Az estét a svéd Lowest Creature nyitotta, akiket a legjobban vártam az előzenekarok közül. Nem is kellet csalódnom, mivel pont azt kaptam amit vártam. A tavalyi Sacrilegious Pain debüt egy kiváló nótaírással rendelkező csapatot mutatott, akik a hagyományokat ápolva alkották meg saját világukat, amelyben a helyet kap a hagyományos metal, a crossover, vagy a thrash is. Tobias Mattsson énekes egy tömzsi energiabomba, aki végig pörögte/ugrálta az egész előadást. Nagyon szívesen megnézném a zenekart aktívabb közönség előtt egy kisebb teremben. Ha anno a 2018-as körön ők nyitnak a Darkest meg a Havok előtt, talán a plafon is leszakad. Annyi, hogy egy kicsit a zenekar többi tagjára is átragadhatna az aktivitás, mert a nyugger álldogálás nincs összhangban a zenével.

A másodikként a színpadra lépő izlandi Une Misère-re is kimondottan kíváncsi voltam, mert lemezen nagyon tetszett a sötét hangulatú metalcore, amit a csapat tol. A társulat 2017-ben megnyerte az izlandi Wacken Metal Battle tehetségkutatót, mely komoly lökést adott nekik. Bár az énekes önkifejező színpadi teljesítménye néha sok(k) volt számomra, összességében tetszett a produkció. Bár a zenekar mindent megtett, hogy ne így legyen, de a közönség továbbra is hihetetlen anti-intenzitásban szenvedett (ez nem nagyon változott, csupán a DH-ra). Nagy reményeket fűzök a csapathoz a jövőben, úgyhogy hátha legközelebb már egy ennél is jobb lemezzel a tarsolyban, főzenekarként köszönthetjük őket.

Bár a sokak szemében kultikus floridai csapat Bloodlet fellépése igazi unikumnak számított, engem sem lemezen, sem pedig élőben nem sikerült meggyőzniük. Azt a tényt nem vitatom, hogy a csapat első aktív időszakának idején ez a zene egyedinek számított. Azonban jelenleg ebben a stílusban rengeteg sokkal jobb csapat van. A tanítványok túlnőnek a mesteren mondás járt folyamatosan az eszemben a koncert alatt. És sajnos ebben az esetben a Bloodlet mester és nem tanítvány.

Akik olvastak már tőlem korábban, azok tisztában vannak a deathcore-hoz – és az ahhoz közeli muzsikákhoz – fűződő kapcsolatommal. A Fallujah sajnos ennek a tipikus példája. Minden megvan, ami egy jó zenekarhoz kell (pl. kiállás, fasza hangzás, hangszeres tudás stb.), azonban egy valami hiányzik számomra, a nagy betűs SZÍV. Bármennyire akarom, nem érzem át ezt a stílust, annak ellenére sem, hogy a death metal-t kimondottan kedvelem. Mielőtt a fejemhez vágná valaki, el is kezdek magyarázkodni, nem a komplexitással (imádom a Death vagy az Atheist munkásságát) vagy az „modernséggel” van bajom (az újabb brutál csapatok közül is kedvelek néhányat, például a The Black Dahlia Murder nagy kedvencem), hanem az érzés hiányával. Vagyis egy dolgot éreztem, hogy ez mennyire nem az én világom. Nem akarok megbántani senkit, mert ízlésről nem vitatkozunk, ezért maradjunk annyiban, hogy engem ez a koncert megviselt, minden szinten.

Egy előnye még is volt számomra a Fallujah fellépésének, így még jobban vártam a Darkest Hour-t, hogy a dallamos gitártémák és a brutalitás tökéletes egyvelege a fülembe jusson. Minden túlzás nélkül, úgy gondolom, hogy a metalcore színtér egyik legjobbjairól volt/van szó, akik az első albumaikkal mesterműveket alkottak, amik a mai napig megállják a helyüket. Nálam a csapat kiemelt ligában játszik nem csak a metalcore-t tekintve.

Nem szeretnék nótákat kiemelni, mert nem lenne semmi értelme. Nyilván jubileumi turnéról lévén szó, minden érát megidéztek. Sorra jöttek a kiválóbbnál kiválóbb szerzemények és hála a Metal Istennek a közönség is aktivizálta magát.

Itt egy apró megjegyzés. Semmi bajom a színpadmászással, azonban véleményem szerint nem szabad visszaélni egy kimondottan nyitott zenekar jóindulatával (lásd Darkest). Nem kell mindenkit megölelgetni a színpadon, zavarva a zenészeket, és 1-2 percig sem kell a színpadon maradni, megmutatva, hogy mennyire sajátítottuk el a hardcore „táncok” összes elemét. Eszembe jutott az ominózus Crowbar koncert, ahol Kirk Windstein, fejberúgott egy rajongót, mert meglökte a lábát. Nyilván az a másik véglet, és a DH pont attól az ami, amilyen közvetlenek, de akkor is…voltak olyan rajongók a színpadon, akikre szívesen ráuszítottam volna a tetovált törpapát. A színpadmászás véleményem szerint az eggyé tartozás zászlajára tűzött gesztus, mely megmutatja a zenekar részéről, hogy egy család vagyunk. Ne rontsuk el a családi vacsorát azzal, hogy megzabáljuk az összes rántott húst a többiek elől.

A koncert pedig..mit mondjak? A Pindúr Pandúrok mese jut eszembe, hogy hogyan keletkeztek a Pandúrok ( „Cukor, só és minden mi jó… és egy csipet titokzatos X-vegyszer”  ). Ez a recept a Darkest Hour-nál a következő képpen néz ki: zeneiség, intenzitás és minden ami a metalban jó…és egy k..va nagy kanál alázat a közönség felé! Bármelyik tagot kiemelhetném, mert mindenki odatette magát. Pacsik sora, ölelések, mosolyok, gesztusok és hihetetlen barátságos előadásmód jellemezte az egész előadást.

Aki nem látta még a csapatot, az legközelebb ne hagyja ki. Év koncertje gyanú, januárban. Köszi CONCERTO, long live Darkest Hour!