Dead Can Dance / Europa – 2022 (Budapest)

Személy szerint nem hiszek abban, hogy az ember életében előforduló véletlenek csupán az események  rendszer nélküli láncolata és nem egy nagyobb rendező elv részei. A Dead Can Dance zenekarral történő megismerkedésem is egy ilyen „véletlen” eseménynek köszönhető. Ifjú korom felhőtlen napjait a vérben fürdő muzsikák hódolatával töltöttem. Mígnem egy alkalommal hozzám keveredett egy, az akkor technika misztikus vívmányát megjelenítő mp3-as CD. Rajta a Dead Can Dance addigi összes albumával (természetesen a legalacsonyabb bitrátával rippelve, hogy minél több dolog elférjen egy lemezen. Más idők voltan, mit mondhatnék!) Mondván, ha érdekel, akkor hallgassak bele, mint “érdekesség”, mert ez a zenekar olyan bandákra is hatással volt, mint például a My Dying Bride. Nemigazán tudtam elsőnek hova tenni, mert nagyon távol állt attól, amit addig hallgattam. Viszont ha valaki már találkozott azzal az érzéssel, amikor egy zene valamilyen formában megragadja, de még távol áll attól, hogy igazán a részévé váljon, akkor tudja, hogy mire gondolok. Belülről  egy indokolatlan késztetést érez arra, hogy újból és újból elővegye, míg végül a rabjává nem válik. Így lettem és is ennek a zenekarnak a rajongója. Ami komolyan átformálta a zenei ízlésemet, érdeklődési körömet. Általuk került be a látókörömbe a népzene, a különböző kultúrák megismerése. Sosem gondolta volna akkortájt, hogy valaha lehetőségem lesz őket élőben látni, főleg nem itthon.

A 2012-ben megjelenő Anastasis lemez kapcsán mégis csak alkalmam nyílott arra, hogy részt vegyek egy Dead Can Dance koncerten. Mondanom sem kell, hogy mekkora élmény volt a zenei legendákat élőben látni. Hallani azokat a dalokat, amelyek oly sokat jelentettek nekem. Hét évre rá, a 2019-ben megjelent Dionysus lemezre is komolyan fókuszáló  A Celebration – Life & Works 1980-2019 című turnéja keretein belül ismét eltudtam látogatni a legendás zenekar koncertjére. Az új turnésorozattal 2019-ben indultak útjukra. Viszont ebbe beleszólt a már akkor kialakuló félben lévő járványhelyzet. A világ folyamatai felgyorsultak és a  csúcsra járatott rettegéspopaganda habarcsával megkenve egyre magasabbra kerültek az Új Világrend építő kövei. Melyen nemigazán lehetett már rálátni egy normális élet esélyére. Viszont a helyzet ellenére bejelentették az újabb Europa-2022 névre keresztelt koncertsorozatukat. A járvány kezelés nyomán hozott esztelenebbnél esztelenebb intézkedések miatt elkönyveltem, hogy ha meg is tartják a tervezett eseményt, én nem fogok tudni harmadjára is részt venni egy Dead Can Dance koncerten. Aztán az őrületbe beállói lélegzetvételnyi szünet lehetőséget teremtett arra, hogy mégis másként alakuljon a dolog. Azonnal le is csaptam erre és a korlátozások feloldása után, másnap már meg is vásároltam a jegyet.

Az akkor még nagyon messzinek tűnő május 8. dátum, szinte pillanatokon belül elérkezett. A felhős, esős késő vasárnap délutáni álmos hangulatú órái nem éppen a koncertvárás izgalmában találtak rám. De ahogy mégis nekiveselkedtem összekapni magamat, hogy időben elinduljak és még körbe is nézzek a merchandise reményében (ami a 2019-es koncert alkalmával furcsa mód ez nem volt elérhető), egyből meg ragadt koncertre járás íze, amit már nagyon-nagyon rég nem éreztem. Ilyenkor jön rá az ember, hogy hiába a borsos jegyár, a „kisördögként” sugdolózó lustaság, fáradtság, ez az, ami igazán megjeleníti a zenét, az élő show. Ami összehozza az arcokat a bandával és elhozza a zene valódi élményét. Nem mondom, hogy vannak olyan lemezek, amiket jobb otthon egyedül hallgatni, de az élős szereplés hangulatát semmi nem pótolja. Lehet, hogy a koncertre járók védőszentje segített meg, de a tudatosan otthon hagyott esernyőm ellenére, az átszállások miatt teljesen meg úsztam az égszakadást. Kétféle koncertlátogató rajongó létezik, az egyik aki a megérkezése után a bárpult, a másik pedig a merch felé veszi egyből az irányt. Én az utóbbi táborba tartozom. Bevallom, ilyenkor rám tör a shoppingolási vágy, de most erősebbnek bizonyultam és legyőztem kóros szenvedélyemet. Pár súlyos áron mért póló, bögre, plakáttól eltekintve nem nagyon volt komolyabb repertoár. Lehet, hogy nekem kell még átálltatni az agyamat ezekre az árakra, de tízezer forintot egy pólóért roppant mód sokalltam. Így inkább elfoglaltam a helyemet a közönség soraiban.

Előzenekar gyanánt a bandát, mint billentyűsként kísérő, Jules Maxwell lépett fel. (Az úrnak nemrégiben jelent meg Lisa Gerrard-al egy közös lemeze). A muzsikus kizárólag zongorával kísért énekkel együtt előadott dalai bensőséges, meleg hangulatot árasztottak. Ezeket inkább egy kávézóban, vagy meghittebb hangulatú környezetben tudtam volna elképzelni. Az ének és a zongora is szép tisztán szól. Jól betöltötte a teret.

A rövidke koncert után elérkezett az, amit mindenki várva várt. Egy kis finomhangolás után elérkezett a Dead Can Dance itthoni állomásának feledhetetlen pillanatait nyújtó koncert nyitánya.  Igazából az ember ismeri a dalokat és esetleg még sejti is, hogy mire számíthat, de amikor élőben szólalnak meg ezek a mesés szerzemények akkor rádöbben arra, hogy a közelében sem járt ehhez az, amit az az elején a fejében megfogalmazódott. Az a páratlan érzés, amikor az ember zsigereibe hatolnak az ütős és pengetős hangszerek rezonanciája,  ezt csak egy ilyen show hozhatja el. Lisa Gerrard semmihez sem hasonlító énekét testközelből hallani szintén egy olyan élmény, amire az ember egész életében emlékezni fog. Csodálatos volt látni, mit alkot Lisa és Brendan a színpadon. Ilyenkor jön rá az ember, hogy kis is az igazi művész és mi is az igazi, időtálló muzsika.

A zenészek és a hangszereikkel, amik mindenféle flancos látványelemet nélkülözve, kiállnak a közönség elé és több évtized után is lehengerlő hatást tudnak elérni. A kísérő zenészek is mind a hangszereik mesterei voltak. Hibátlanul működtek a dalok. Tökéletes összhangban dolgoztak a hangszerek. Elgondolkodtam, hogy egy ilyen volumenű turnén, szinte minden másnap, előadják ezeket a tételeket, hogy lehet ilyen szenvedéllyel ezt megtenni? De páratlanul szívből jövően zendültek fel a szólamok. A vendégzenészek is hihetetlen élvezettel segítették azt, hogy a színpadon is megszólalhassanak ezek a híres darabok.  A dalok alapvetően felölelték a banda több, mint harminc éves zenei munkásságát. Minden korszakból képviseltették magukat. A korai lemezekről egészen a Dionysus albumig hallhattunk számokat. A slágerek mellett, mint a Cantara, vagy The Ubiquitous Mr. Lovegrove mellett voltak meglepetések is. Elhangzott a Bylar című nóta (ami személy szerint az egyik kedvencem), a csodálatos Sanvean-ban is gyönyörködhettünk. Illetve az In Power We Entrust, The Host of Seraphim, The Wind That Shakes The Barley, The Carnival Is Over dalokat is egy kicsit átdolgozva hallhattuk.

Az alapvető világítástechnikai elemektől eltekintve (ami ez esetben a két korábbi eseménytől eltérően egész hangulatosra sikerült) más színpadi varázst nem idéztek meg. Természetesen egy ilyen volumenű zenekarnak nem is volt erre szüksége.  A hangzás minőségi volt. Minden hangszert és az éneket is kiválóan, tisztán lehetett hallani. Talán egy kicsit sok volt a „mély”, de egy koncerten talán ez még kívánja is az ember. Kicsit tartottam ettől, de végül a szervezők ügyesen megtervezték a színpad pozícióját, így minden szögből jól lehetett látni az eseményt. Ami viszont zavart, hogy a koncertlátogatók megállás fel-alá mászkálgattak. Ezt fel sem bírtam fogni,  hogy mi készteti őket erre egy ilyen műsor alatt, de mivel ezt előttem tették, így eléggé zavart. Viszont nem akarok teret engedni a negatív érzületnek, egy ilyen varázslatos esemény után. A koncert végét jelző búcsú, amiről mindannyian tudtuk, hogy valójában még nem a program végét jelenti. Az ováció nyomán még visszatértek két dal erejéig. A két órás koncertet végül a Severance zárta. A nagy tapsviharral adta tudtára a közönség a tetszését. Lisa és Brendan részéről elhangzott „köszönöm” is melegséggel töltötte el a hazai szíveket. Az élmény és a muzsika hatásától feltöltődve távozott a publikum. Lényegébe véve nem is éreztem, hogy eltelt ennyi idő. Egyet értettem a mellettem ülő külföldi hölggyel, hogy még további két órán át szívesen hallgatta volna a műsort.

Hazafelé indulva elgondolkodtam, hogy lesz e még valamikor egy újabb Dead Can Dance koncert? Lesz-e majd lehetőség eljutni rá az egyre jobban megtébolyodott, sarkaiból kifordult világban egy olyan rendezvényre, ahol igazi művészek közvetítenek valódi, minőségi zenét? Nyilván a tagok is már benne járnak a korban, de ha turnéra nem is fog sort kerülni (vagy közeljövőben nem), akkor is erősen bizakodok benne, hogy hamarosan megörvendeztetnek minket egy újabb lemezzel. Addig is az élmény és a lemezekhez bármikor visszatérhetünk.

Piratefest Budapest
július 03.