Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Sok évnyi lélekgyötrés és kíméletlen extrém zenei terhelés után egyre gyakrabban fogadom meg, hogy nyitok a könnyedebb zenék felé és átadom magam a gondtalan életnek, érzésvilágomat pedig kizárólag a levegőben táncoló, eufóriában lubickoló pillangók határozhatják meg. Csak az a baj, hogy még most is elálmosodom néhány tétel után, még akkor is, ha valami lazább, vagy inkább kommerszebb fémzenéről van szó (ez persze megint érdekes dolog, mert például a 70-es évek zenéit nem nevezném extrémnek mai füllel, mégsem tudom őket megunni, főleg a korszak undergroundnak nevezhető részét). Hogy is térhetnék jó útra, amikor csak az olyan förmedvények tudnak megmozdítani valamit bennem, mint ez az elátkozott Dead Of Winter? Viszonylag friss találatról van szó a kanadai zenekarral kapcsolatban, de első nekifutásra feltépte bennem az emlékek tárházát és azonnali figyelemre kényszerített. Pedig nem más ez, mint 36 percnyi tömény undor és vérhányás, amit a kipeckelt szánkba tolt tölcséren keresztül okádnak belénk. Történt egyszer ugyanis, valamikor rég, az ócska magnókazetták és ezerszer átmásolt szalagok korszakában, hogy egy havertól kaptam egy hanghordozót, valami nevesincs brutal death metal csapattal a “B” oldalon. A zenekar kiléte nagy eséllyel örök rejtély marad még számomra is, de az a tempó és az a lélektelen csörömpölő, puffogó dobhangzás, ami a dalok alatt zakatolt, egyszerűen belémivódott. Nagy eséllyel százból 99-en menekülnek tőle, de nekem azonnal beütött a nosztalgia a kanadaiak produkcióját hallva. Talán nem nagy meglepetés, mivel az “egylemezes” sorozat fertőjében járunk, hogy a csapat mára jobblétre szenderül, azonban 1999-es indulásuktól egészen 2006-os eltűnésükig elég aktív zenei életet éltek izgalmasnak mondható egyéb projektekkel megtűzdelve. Demók és vad koncertek biztosították, hogy a teljes elszigetelődés utáni vágyódásuk és dühük értő fülekhez is elkerüljön. Nem kisebb kiadó, mint a Profound Lore csapott le végül rájuk, hogy a több órányi meglévő felvételük javából készítsenek velük egy nagylemezt. Ennek lett az eredménye az At The Helm Of The Abyss, ami ténylegesen egy esszencia, egy váll fölötti szemtelen biccentés abból a pokoli atmoszférából, amit a zenekar létrehozott.
Az At The Helm Of The Abyss hallgatása közben könnyen lehet, hogy elgondolkodsz: vajon a Dead of Winter zenészei éppen ennyire utálják az emberiséget, vagy csak egyszerűen önterápiás céllal csinálnak zenét? Ez az album ugyanis nem próbál vigaszt nyújtani, nem kínál menekvést, és még csak nem is kacsint ki rád ironikusan. Nem, ez a lemez egy hideg, kegyetlen figyelmeztetés arról, hogy a sötétség nem csak létezik – hanem folyamatosan körülöttünk van és veszett tempóban száguldunk hihetetlen mélysége felé. Ennek megfelelően az egész korong egy kétségbeesett zuhanás a feneketlen katlanba, aminek az alját talán sosem érjük el. Értelmet nyer a hangzás, legyen szó bármely hangszerről. Olyan ez, mintha a Halál önfejlesztés céljából beiratkozott volna egy jégszobrász tanfolyamra és nekiállna gyors mozdulatokkal kifaragni leendő áldozatainak rémült portréját, amit a zenekar gyorsan rögzít a felszerelésével. Minden távoli és rideg, de különösebb kásásságról nem beszélhetünk. Ugyan black metal hagyományokat ápolnak a hömpölygő gonosz harmóniák és az acsarkodó károgás, sikoltozás, valamint a libabőrt okozó mormogós litánia sem stílusidegen, a szívem mélyén még most is az igencsak korai, naívan extrém irányba törekvő, földalatti death metal hordák világa jutott eszembe a végeredményről, de a határtalannak tűnő agresszió és időnként skizofrén vokál révén egy csipetnyi grind őrjöngés is kerül itt az eszköztárba. A monoton gitárjáték néha olyan sűrűnek hat, hogy az ember ösztönszerűen próbál kapaszkodni a talajba a lábujjaival, hátha ez nem is zene, hanem egy kezdődő földrengés baljóslatú morajlása.
Néhány nehezen beazonosítható, de jót semmiképp sem jósoló hang után ebben a szellemiségben ront nekünk a lemez alaphangulatát és tempóját megadó Total Hate Final War, ami első blikkre egy ösztönből építkező, de egysíkú alkotásnak tűnt. Ahogy azonban haladunk előre a dal során, egyre inkább hasítja fel a bőrünket és tépi ki az ereinket, hogy marionett bábuként lóbálja segítségével kivéreztetett torzónkat. Ez bizony tudatos építkezés eredménye, akárcsak a rövid játékidő és a beleszarós hangulat az To Usurp The Throne Of Light esetében, vagy a káosz megjelenítése az Across The Vast Storm Front sodrásában. Érdekes a Come Thy Legions folyamatos, mégis alig tetten érhető változása, viszont az In Frozen Exile volt az a pont, amikor már tudtam, hogy erről a lemezről írnom kell. Kevés pusztítóbb dologgal találkoztam eddig… Szellemiségét pedig meg is tartja a zenekar még két hasonló darálás képében (Furnace Of Nihil, The Serpentine Transfiguration). Végül feltehetjük magunknak a kérdést: mi zárjon le egy 2-3 perces aprításokkal teletűzdelt korongot? Hát persze! A 11 perces címadó. Ugye van az a mondás, hogy addig nyújtózkodj, amíg a takaród ér? Ők bizony tovább nyújtanak mindent és ez a tétel olyannak fog tűnni, mintha eddig csak tollpihével és csiklandozással kínoztak volna, most pedig kitépik a végtagjainkat…
Az At The Helm Of The Abyss egy igazi black metal mestermű. Ez nem egy könnyed hallgatnivaló, hanem egy zenei kihívás, amely elgondolkodtat és megérint – ha elég bátor vagy ahhoz, hogy szembenézz a mélységgel. A Dead of Winter zenéje egyszerre kegyetlen és gyönyörű, és ez a lemez tökéletes példa arra, hogy hogyan lehet a sötétségből művészetet faragni. Mint oly sok kiadványnál, itt is meg kell jegyeznem azonban, hogy megfelelő hangulat és antenna nélkül nem fog működni a dolog. Ha mindez adott, akkor a zenekar magával visz röpke 36 percre a pokolba, de arra számíts, hogy hiába térsz vissza, egy kis részed örökre ott marad.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
