Death The Leveller
II

(Cruz del Sur Music • 2020)
boymester
2020. február 26.
0
Pontszám
5

2016-ban alakult és 2017-ben már nálunk is bemutatkozott egy hangpróba keretén belül az ír Death The Leveller zenekar, aminek finoman szólva is illusztris társasága nagyon vegyes értékeléseket kapott. Szerintem nyugodtan támaszthatunk elvárásokat egy olyan csapat irányába, ahol Mourning Beloveth, Mael Mórdha, Primordial, Cursed Earth, Celtic Legacy tagok tevékenykednek. Főként a kevesek által ismert Mael Mórdha miatt voltam kíváncsi annak idején a bemutatkozásukra, ami ugyan egy EP volt, de majd albumnyi idővel. A tüzes kelta elemeket felvonultató heavy/doom zenekarhoz képest itt egy teljesen lecsupaszított doom metal dalcsokrot kaptunk, amiért hosszú távon nehéz lett volna lelkesedni, sőt, megvallom őszintén: a tényleges debütálás postafiókomban landolásakor már éppen csak ismerős volt a banda neve. Ettől függetlenül pozitívan indult az ismerkedés, hiszen igazi csalódást még nem okoztak, a több évnyi szünet pedig sok változást hozhatott a Death The Leveller életébe, hogy ezúttal valóban odategyék magukat. 

Az ismerkedés nagyon jól is indult, hiszen a szép és mozgalmas borító alatt egy kellemes hangzással megtámogatott epikus, hagyományos doom metal kiadványt találtam az indítást követően. A „kettes” lemezen négy bőséges hosszúsággal megtámogatott tétel sorakozik közel 40 perces játékidővel, melyek inspirációját újfent az angol irodalom, legfőképp a költészet klasszikusaiból merítették. A márciusban megjelenő korong a The Hunt Eternallal indul, amibe rögtön bele is szerettem. Sokáig töprengtem, hogy honnan tűnik ennyire ismerősnek Denis Dowling éneke, vagy legalábbis mire emlékeztet, mikor rájöttem, hogy ennyire érzékeny, finom éneket utoljára az egyetlen lemezzel földbe állt Tefra kapcsán találkoztam. Az angol zenekar sajnos egy bődületes nagy dalt tudott összehozni egész pályafutása alatt, viszont az a mai napig pörög nálam.

A bajok azonban ott kezdődnek, hogy ez a minőség nem tart ki az album végéig. A folytatásban érkező The Golden Brough a maga 12 percével már gyorsan unalmassá tud válni. Itt már hiába az érzelmesség, ha nincs érdekesség, kapaszkodó, ráadásul az ének sem tartogat olyan dallamokat, melyek puszta simogatásukkal átsegítenek minket a tételen (ha ismeritek a Warningot, akkor tudjátok, miről beszélek). A dal második felében kapunk egy kisebb tempóváltás és néhány tördelt ritmust, de már úgy várjuk a végét, mintha egy Dallas epizód sokadik ismétlését kellene újra megtekintenünk. El is fogott a rettegés, hogy legrosszabb esetben itt bizony ez fog menni a maradék játékidőben… Érkezik is a So They May Face The Rising Sun, aminek nem csak a címe hosszú és fárasztó, ráadásul újabb ballada szeretne lenni… Ekkor újra magam elé vettem a pofás bórítót és nézegettem, hogy apró részleteivel, izgalmas rejtélyességével lekössem magam.

A záró The Crossing sem győzött meg arról, hogy az angol klasszikus költészet nagyobb figyelmet igényelne a zenében, mert ennyire egy vers sem tud unalmas lenni. Komolyan mondom, ismét a dal háromnegyedénél ébresztette fel valaki a társaságot, hogy valamit, de tényleg bármit változtassanak a zenében és az egyébként tényleg jó hanggal megáldott Denis se ugyanazt a búslakodó kutyavonyítást adagolja. Ezek után jót is röhögtem, amikor megláttam a promóciós kép mellékleteként egy zenekari fotót…

Egyelőre csak az EP-ről tudok dalt mutatni nektek, de képzeljétek el, hogy az A Call To Men Of Nobel Blood egy gyors szerzemény az újakhoz képest, ráadásul ezek után még jobban is tetszik…

Ahogy az azóta elpárolgott Tefra, úgy jelenleg a Death The Leveller sem több nálam egydalos zenekarnál. Ha majd tesznek közzé dalt és én is tudok újat linkelni nektek, remélem az a The Hunt Eternal lesz, mert az egy általánosságban hangulatos szerzemény lett, a többitől pedig az ég áldjon meg titeket. Ha esetleg az EP a szíved csücske volt (akadtak ilyenek is a nagyvilágban), akkor tegyél vele egy próbát, mert mindenki a saját szájíze szerint tudja értékelni a dolgokat… A Cruz Del Sur Musicnak üzenem, hogy nem kell ám kiadni mindent, amire ráfogható a doom (persze csak halkan, mert azért várom már az új The Wizar’dot).