Ha esetleg gyanútlan Omega fanok tévedtek volna errefelé azt gondolván egy fura nevű tribute zenekarról lenne a következőkben szó, akkor azok vegyenek egy éles hátra arcot. Eme banda tagjai ugyanis azok a fajta csibészek akik a petróleum lámpa lángjával pusztítanák el az emberiséget, a gyönyörködés helyett. Komolyra fordítva a szót: meg merem kockáztatni, hogy a Deathspell Omega a 21. század egyik ha nem a legfontosabb black metál bandája. Jó, persze, 1998-ban alakultak de mégiscsak a 2000-es években adták ki albumaik színe javát. Az első lépések még követték a sablont azonban szép lassan kezdték felismerni, hogy egy nagyon sajátos stílusú fekete fémet képesek játszani, ez lett az avant-garde black metál. A zenei klausztrofóbia megtestesítője lett a banda, elképesztően sűrű, nyakatekert riffekkel, furcsán tekeredő dalstruktúrákkal, mégis nem felejtették el a kellő mennyiségű sötétséget és gonoszságot amitől igazán felismerhető ez a műfaj. Ők azonban fittyet hánytak a fagyosságra, sokkal inkább a nihil és a disszonancia eszközeivel alkották meg saját zenei képüket illetve szövegvilágukat. A 2019-es The Furnaces of Palingenesia egy baromi keserű és rideg albumra sikerült amit én imádtam. Elérkezettnek látták az időt a folytatásnak ami a The Long Defeat nevet kapta, ami elmondásunk szerint a Fas – Ite, Maledicti, in Ignem Aeternum és a már említett The Furnaces of Palingenesia folytatásaként fejezi be ezt a trilógiát. Több se kellett ahhoz, hogy izgatottan vessem bele magam a franciák új albumába.
2021 forró júliusában vették fel a franciák a The Long Defeat-et, a felállás pedig változatlan maradt az előző albumhoz képest. A mikrofon mögött továbbra is Mikos Aspa morogja a gyűlöletigéket. Fő bandája a Clandestine Blaze, egy hírhedt figuráról van szó akit nem sűrűn fogunk vasárnap délelőtti családbarát műsorokban látni. Mindenki aki ismeri az ő tevékenységeit az úgy gondolom felnőtt módjára el tudja dönteni, hogy emiatt diszkriminálja-e a bandát vagy sem. A tekergős riffekért továbbra is Khaos a felelős valamint a basszust is még mindig Hasjarl bőgeti. Maga az album koncepciója a következő: három párhuzamos történetszál bontakozik ki amit három különböző médiumon keresztül kommunikál felénk. teszi mindezt a dalszövegeken, a borítón és magán a zenén keresztül.
Ez utóbbi az Enantiodromia nevű behemóttal veszi kezdetét ami 12 perces hosszával. Mongol stílusú torokénekkel és törzsi dobolással melegítenek be ami után ránk köszönnek a már jól ismert hideg, fémes gitártémák. Lassan bontakozik ki, hosszan felmondott szöveggel folyamatosan építi fel magát. A hangulat végtelenül komor és reményt vesztett, ami külön örvendetes, hogy a banda összes tagja beleteszi a magáét. Miko rekedtes és gyűlölettel teli ordításai, Hasjarl bőgőjének a mélysége illetve Khaos fémesen rideg riffjei mind hozzájárulnak ehhez. Megjegyezném, hogy nagy a gyanúm, hogy Miko Aspa nem egyedül állt a mikrofon előtt ezen szám alatt. Ami különösen tetszett ebben a számban, hogy hiába építette fel magát a dal majd 10 percen át, nem kapjuk meg a mindent elsöprő katarzist. Ezt sokan hibaként könyvelnék el ám szerintem ennek pont így kellett végződnie. Nem kapjuk meg azt amit annyira áhítunk, ugyanis az élet nem így működik.
Már az első szám után észrevehettük, hogy egy kis mértékben most is változott a Deathspell Omega hangzásvilága. Lassabb a tempó és depresszívebb a hangulat mint eddig bármelyik korábbi albumukon. Persze az alapvetések most is megvan: disszonáns témák, változatos dobok és az avant-garde dalfelépítések most is megvannak. Minderre rátelepedett egy pár tonna extra súly és depresszió. Az Eadem, Sed Aliter folytatja a sort, a korom és a keserűség ismét áthatja a lelkünket. Induló szerű dobok csapnak át feszes blast beat orkánba. Töredezett dalfelépítés jellemzi ezt a szerzeményt, sose lehet tudni, hogy mikor szabadul el a pokol. Ez a kiszámíthatatlanság mindig is jellemzője volt a Deathspell Omega játékának és ez alól a The Long Defeat sem kivétel.
Elérkeztünk a címadó tételhez, amely egy irgalmatlanul sötét kórussal és melankolikus témákkal köszönt minket. Itt is jellemezőek a darabosan előre törtető dalszerkezetek, azonban felüti néha a fejét a meódia is. Nem mondanám rá, hogy puhult a dolog, azt az atmoszféra úgysem hagyná de észrevettem, hogy több az ábrándozás mint az előző trekkekben. A lelassulós részekben is megpróbálja szebb arcát mutatni a depresszió ha lehet így fogalmazni. Az álmodozó merengés után a Sie Sind Gerichtet! szinte tehervonatként zakatol át rajtunk. Mindenképpen egy dinamikus számmal van dolgunk, néhol a bandára eddig nem jellemző részekkel találkozhatunk meghallgatása során, Több a kiállás valamint néhol felütik a fejüket az okkultista kántálások is. A legmenőbb dalcím nyertese nálam egyértelműen a Our Life Is Your Death. Itt is felütik a fejüket a melodikusabb témák és szembesülhetünk a már szinte post-punk-ot idéző dalszerkezetek. Néha tényleg meg kellett néznem, hogy még mindig a The Long Defeat szól-e nálam. Csordavokállok teszik még érdekesebbé az összképet, na de itt nem thrash-es beugatásokra kell gondolni, itt inkább megint a post-punk világára kell gondolnunk. Az az érzésem ez lesz a legmegosztóbb dal a lemezen.
Nem lehet avval gyanúsítani a Deathspell Omega-t, hogy bele estek az önismétlés csapdájába mint sok más már régóta működő banda. Ők nem fogják megkeseredett öregember módjára ugyanazt a sztorit 60-szor elmesélni, vállalják a kockázatát annak, hogy módosítanak a rájuk jellemző hangzáson. Nem mondom, hogy minden módosítás az én személyes ízlésemet szolgálná ki, de mindenféleképp elismerése illet a bandát, mivel a The Long Defeat-tel képesek újat mutatni a rajongóknak. Aki nyitott arra hogy megismerje a banda kicsit kísérletezősebb oldalát, annak könnyen a kedvence lehet. Az album március 23-án jelent meg a Norma Evangelium Diaboli gondozásában.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
