Hmmm… mégsem az Infinite lett a Deep Purple utolsó albuma. Hisz nemrég megjelent a brit hard rock legenda 21. nagylemeze, Whoosh! címmel. Ez az értelmetlennek tűnő kifejezés Ian Gillan fejéből pattant ki és egy hangutánzó szó. Azt szimbolizálja, amikor valami hirtelen eltűnik, elillan, elrobog. Lásd borító. Arról nem szól a fáma, hogy a rajta látható figura Thanos csettintésétől, vagy mástól kezd-e atomjaira bomlani. 😀
Mindenesetre úgy tűnik, hogy a veterán, a hard rock/heavy metal műfaj egyik stílusalapítójának számító banda a 2013-as Now What?! óta ráállt a 3-4 évente történő lemezmegjelenésre. Pedig ugye előtte akadt 8 éves szünet is két korong között. Nem, nem arra az időszakra gondolok, amikor épp nem létezett a zenekar, hanem az említett 2013-as opusz és az azt megelőző 2005-ös Rapture of the Deep között eltelt időre. De valószínűsítem, hogy a gyakoribb lemezmegjelenések annak is köszönhetők, hogy nagyon egy húron pendülnek producerükkel, Bob Ezrinnel. A Whoosh! zsinórban a harmadik vele készült albumuk és azt nyilatkozták, hogy ha lesz még valaha új DP lemez, azt is Ezrinnel szeretnék elkészíteni. Persze egy 70 pluszos tagokból álló csapatnál semmi sem tűnik túl biztosnak, így nekik sincs arról per pillanat fogalmuk, hogy a Whoosh! jelenti-e pályafutásuk végét. De gyanítom, hogy ha erejük, egészségük engedi, akkor még bennük lehet néhány lemez.
És ha azok is olyan minőségiek lennének, mint a friss mű, akkor én azzal simán megelégednék! Bár a Whoosh! nem váltja meg a világot (szerintem dőreség is lenne a hozzájuk hasonló veterán bandáktól ilyesmit várni!), de nyilvánvaló, hogy az (öreg)urak élvezték a dalszerzés, lemezfelvétel minden pillanatát. Igazi görcsmentes örömzenélést hallhatunk tőlük bő ötven percen keresztül.
Igazi naturális hangzással, ami valljuk be nem túl jellemző a mai produkciókra. A kezdő Throw My Bones egy rövid, slágeres darab, lüktető ritmusjátékkal, vastag billentyűkkel, meggyőző gitározással és kiváló Gillan dallamokkal. Nyilván kicsit tatás már Ian bátyó hangja, de még mindig tök jó frazírokat alkalmaz és szerencsére meg sem próbálja már erőltetni a magas hangokat. De olyan verzékre, refrénekre képes, amire a fiatalabb pályatársak közül sem sokan! A Drop the Weapon kicsit gyorsabb tempóra kapcsol, egyes részei viszont kifejezetten Dire Straits-esek. Szóval a mai Deep Purple nem a keménységével, a gyors játékkal hódít, hanem a roppant hangulatos, kortalan rockzenéjével. Azért akinek egy kicsit is van füle a zenéhez, az hallhatja, hogy amit az Ian Paice – Roger Glover duó művel a ritmushangszereken, az még mindig világszínvonal! És Steve Morse gitárjátéka is kifinomult. És bár Don Airey nem Jon Lord, kétségtelenül az egyik legjobb rockbillentyűs. Gillan pedig Gillan. A valaha élt egyik legnagyobb rockénekes. Akinek a hangja is szépen öregedett. Nem alkalmaz már technikai bravúrokat, de hatalmas érzéssel énekel és ezúttal a háttérvokálokra is nagyobb hangsúlyt helyezett. Milyen jól is tette! A Drop the Weapon-ben és a We’re All the Same in the Dark-ban is ütős a háttér dalolászás! A Nothing at All-ban szintén nagyot alakít! A refrénben szinte már Queen-es szintű többsávú ének hallható. És ahogy az „And the old lady smiled” sort énekli az annyira megható! De az egész nótának van egy nagyon bájos, játékos hangulata. A No Need to Shout az egyik legkeményebb, legtempósabb szerzemény, amivel bizonyítják, hogy van még bennük dög és erő! Hard rock kedvelő emberként egyszerűen nem tudok betelni Airey Hammondozásával! Ebben a dalban speciel a rock’n’rollos zongoraszólója is aranyat ér! Akárki akármit mondd, még mindig ők a Mesterek, a fiatalabb generáció csakis tanulhat tőlük! Erőben, gyorsaságban nyilván már nem ők a mérvadók, de továbbra is zseniális dalszerzők és olyan hangulatot képesek teremteni, amilyet kevesen! Mekkorák már a Step by Step nyújtott hangjai, a nóta progos, pszichedelikus megoldásai. A What the What a lemez rock’n’ roll dala. Nem a kedvencem, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem indul be rá kezem-lábam. Az ezt követő The Long Way Around is a kevésbé bejövős tételek közé tartozik (bár hallgatásról-hallgatásra jobban tetszik!), viszont az azután érkező The Power of the Moon – Remission Possible – Man Alive hármas az album csúcspontját jelentik számomra.
A Man Alive zeneileg a Pink Floydot is megidézi, a „tikk-takk effekt” konkrétan a Time című dalukat, de Gillan narrálása is nagyon odaillő. Nem mellesleg ebben a tételben hangzik el a whoosh! szó is. Akik ennyi idősen még ilyen dalt tudnak írni, mint a Man Alive, azokat nem lehet egy legyintéssel elintézni, mondván már rég kiégtek, kiöregedtek! A The Power of the Moon a Step by Step hangulatát idézi, de talán egy fokkal még annál is meggyőzőbb szerzemény. A Remission Possible pedig egy instrumentális átkötő, a Man Alive fölvezetőjének is tekinthető. Amúgy nagyon rendben van a másik, hosszabb instru tétel az And the Address és a záró Dancing in My Sleep is. Ami elvileg egy bónusz dal és valóban a kezdő, majd később is fölbukkanó szintitéma miatt kicsit modernebb hangvételű a többi nótánál, de mégsem lóg ki semmilyen szempontból a lemezről, úgyhogy én kifejezetten örülök neki, hogy fölkerült rá.
A We’re All the Same in the Dark-ban található ez a két sor:
„You know, that fashion come and fashion go
Melting like the summer snow”
Ennek az elejét kölcsön véve: valóban, a divat jön és megy, de a Deep Purple által játszott rockzene kortalan. A Whoosh! egy remek album. Igényesen hangszerelt, szórakoztató, mégis hangulati szempontból is erős dalokkal van tele.
Igazi örömzene DP-módra!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
