Deep Space Mask
In Tenebris

(zenekar • 2022)
boymester
2022. július 7.
0
Pontszám
6

Teljes skizofrénia és bizonytalanság ejtett rabul a Deep Space Mask jelenségével kapcsolatban, amit maga a zenekar láthatóan fel sem fog. Először is, stoner metalként vannak feltüntetve a legtöbb helyen, melynek megfelelően az első, 2020-as albumuk elhúzott mellettem észrevétlenül, mint egy közel nullára redukálódott gravitációs hullám. A detektorok csődöt mondtak, ami így, egy felületes belehallgatást megejtve nem is tehettek mást: elszállós, karcos, de teljesen átlagos űrbéli stonerkedés zajlott a Songs From The Dark Light címmel ellátott korongon. Most viszont változott valami, mivel a csapat új anyagát már egy szenzoraimnak érzékenyebb címkével találtam meg a promóciós kupacban: klasszikus doom metal. Nem tradicionális, vagy heavy/doom, rögtön bevállalták a klasszikus jelzőt, amit én csak Black Sabbath, Trouble, Pentagram, Saint Vitus közegben merek eldurrantani. Meg is nevezték ezeket a csapatokat fő hatásnak és legnagyobb meglepetésemre pont ez fogadott a friss In Tenebris esetében, legalábbis egy darabig.

Azért a kétkedés lángja nem aludt el: a zenekarnév, a borító alapvetően sejtetett egy újabb alapművet, a francia származás pedig nem sokat segített ezen. Nem azért, akadnak reménységek arrafelé (Dionysiaque, Deathbell, Conviction), de a mai napig kísértenek olyan kihagyott ziccerek, mint a Forsaken Peddlers, Weird Light, vagy a borzalmas emlékként megmaradt Surtr, amiből még CD-t is kaptam…

Maradjunk az In Tenebrisnél, ami rohadt jól kezdődik. A Clinton Road lassú, végzetes, valóban Sabbath súlyú, ízű riffel nyit és a zenekart „alkotó” Rémy Lafontaine is olyan vokált produkál, amiért nem kell szégyenkezni. Nem túl karakteres, nem epikus vagy marcona, de mindenképp kifejező és néha a dallamok is jól működnek rajta keresztül. Ugyan kissé száraz, tengeren túli feelinget ont magából, erről a szerzeményről nem is juthat eszünkbe más, mint a kiváló Iommi tanoda. Szinte az első perctől fogva megjelent lelki szemeim előtt a Halál, aki rozsdás kaszájával, kimérten lépkedve vet véget az emberi lángnak egy-egy suhintással. Ideális játékidő, remek szóló jellemzi ezt a tétel, aminél jobbat nem is érdemes keresnünk. Egész jó lett a végére kenyen felpörgő, minimális extrém vokált tartalmazó Dark Light is, valamint az Into The Unknown, ami azért már ismerősebb, általánosabb témával invitál bólogatásra. Egy kicsit hosszúra nyújtott, de elég hangulatos menetelés a heavy metalt szolgáló Slave, ami után megtörténik a törés…

Valaki, valahol a stúdióban úgy gondolta, hogy a címadó tételben Rémy éneke önmagában nem meggyőző, ezért vastagon meg kell effektezni. Így repült a sírba a jó témákkal operáló dal, ahol az ének valami véget nem érő nyögéssé változott a nagy ötletnek köszönhetően. Nem lett tőle sem pszichedelikus, sem hangulatos, pusztán idegesítő, amit nehéz volt végighallgatni. A hard rockos Breakaway egy fokkal élvezhetőbb, de a 9 dalos anyag innentől kezdve átvált abba, amit a bemutatkozáson nagyon jól tudott: nekiáll középszerű stoner dalokat szórni a csalódott hallgatóknak. A Heavy Metal Thunder már címében is a kiégést sugározza, az újfent torzított énekhang pedig már megmosolyogtató. A Breaking The Silence a korábbi Slave ötlettelenebb kistestvére, a Strange Ways esetében pedig vártam kicsit a bandcamp oldalon, hátha ez lesz a világ első öngyilkos tétele és egyszer csak eltűnik a lemez címei közül…

Négy remek dal után tehát erőteljes lejtmenetbe kapcsolt a Deep Space Mask és nyilatkozatokból kiemelve ezt nem is nagyon vette észre az alkotó. Rémy mellé feltétlenül szükség lenne egy zenekarra, akik alaposabban megrágják az ötleteket, mert itt minden első nekifutásra születhetett. Ennek megvolt a hangulata és eredménye a lemez első felében, de alaposan megböjtölhetjük a folytatásban. Nem akarok a projektnek különösebb csalódást okozni, de a stílus megjelenése iránt fogékonyaknak csak az első dalokat tudom őszintén ajánlani, a többi sörözéshez, grillezéshez nagyon halkan, nagyon háttérben…


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.