Dekonstruktor

Eating The Universe (2014)

Jó pár évig tartott, míg a moszkvai Dekonstruktor lemeze utat talált hozzám, de immár újabb promóciós finomsággal gazdagodott a gyűjteményem. Szokás szerint a külsőségekkel kezdtem az ismerkedést, ami az oroszok esetében kifejezetten ajánlatos. A figyelemfelkeltő vörös és fekete kombináció ugyanis egyértelmű üzenet minden zenehallgató számára: szedd össze magad, mielőtt nekilátsz a zenénk ízelgetésének! Nem sok szívmelengető élményt sejtet az előlapon ólálkodó féreg sem, aminek méretét látva gondolhatjuk, hogy az univerzum felfalását bizony velünk fogja kezdeni. Ezek után kicsit “rágugliztam” a zenekarra, mert nem volt ismerős a nevük és azonnal képbe kerültem velük, ugyanis korábban The Moon Mistress néven tevékenykedtek. Egyetlen megjelent stoner/sludge/doom rémálmukat felidézve már akadt elképzelésem arról, hogy mit fogok kapni a közel 50 perces anyagtól. 

Először is, a The Moon Mistress lemezét kedveltem, annak ellenére, hogy egy igazi, garázsban rögzített elszállás volt az egész. Piszkos, mocskos, alattomos sludge rettenet volt, ami, ha zárt ajtók mögött szólt, a külvilág számára nem lehetett más, mint egyhangú zúgás és búgás. A névváltást nem igazán indokolta semmi szerintem, mivel a Dekonstruktor ezen a vonalon halad tovább, csak még elborultabbnak tűnő formában. Az amúgy is pincéből szóló gitárokat talán egy fokkal lejjebb hangolták, az ének(szerűség) pedig nagyot lépett a felismerhetetlenség irányába. Több torz zaj, hipnotikus hatású kísérletezés is került a megújult csapat repertoárjába, ami az emészthetőséget biztosan nem segítette elő.

Nem is ez lehetett a cél, hanem a még mélyebb utazás, hangulat elérése, amit sikeresen teljesítettek. A lemez azonnal nekünk támad a rövid Out című zajongással, aminek elsőre kaotikusnak tűnő hangzavarából gyorsan kiemelkedik a rendszer és garantálja azt is, hogy a továbbhallgatásra már csak a természetes kiválasztódás folyamán érdemesnek tartottak lesznek képesek. A direkt élő, végtelenségig torzított hangzás itt nem a véletlen műve, a lo-fi megoldásokat a zenekar tudatosan használja és él is annak minden lehetőségével (mert vannak ilyenek). Becammog a hallójáratunkba a címadó, teret és hangerőt követelve, hogy fül ne maradjon ép a közelben, viszont a furcsa éneken kívül nem hagy sok nyomot maga után. A dal végén azért elgurul a gyógyszer rendesen és recseg, ropog minden, ahogy az illik. Ebből kerekedik ki a rövid 14 című punkos, hc-s őrület, amire ugyanazt mondhatnám, mint a nyitásra: a káoszból születik valami bizarr rend, skizofrén mércével felfogható ritmus. Itt kezdtem igazán megkedvelni ezt a fajta hozzáállást, amin a To The Red Part 2. lendít nagyot. Tíz perc feletti hullámzó révület lesz a jutalma a türelmeseknek, ahol mindenek felett a riff az úr. Hasonlóan hatásos a Mindcutter című, rövidebb tétel sem, ami a fortyogó lávát önti sludge formába.

A bajok igazán a záró darabbal vannak, ugyanis a 18 perces Dekonstruktor inkább tűnik egy túlnyújtott jammelésnek, mint konkrét dalnak, amikor pedig az amúgy is borzasztóan lassú riffjei drone mélységig, tényleges zajongásig süllyednek, akkor aztán vége lesz az örömködésnek. Ez a fajta széthullás már nem a mocsok és lazaság érzését erősíti, sokkal inkább az ötlettelenséget, aminek köszönhetően a kiadvány közel harmada megszabadul szórakoztató mivoltától. Sajnálom a dolgot, mert igazán rákattantam erre a torz zenei aláfestésre, amit fülessel képtelen voltam meghallgatni, viszont megfelelő hangerő mellett, egy zárt helységben képes volt kibontakozni. Nem lesz maradandó hallgatni való, de felbuzdított annyira, hogy nekifussak az azóta megjelent második nagylemezüknek is (No Way Back, 2018).

április 30.,
május 04.,
május 08.,