A Demonhead egy ausztrál heavy/thrash metal csapat. A Melbourne-i négyes 2007-ben alakult, a Bring on the Doom pedig a bemutatkozó lemezük volt, mely öt éve saját kiadásban látott napvilágot. A kvartettet időközben leigazolta a német Fastball Records, ahol debütáló lemezük tavasszal újra megjelent Black Devil Lies (2019) albumukkal együtt. A fedőneveket használó négyes a megalakulástól kezdve stabil húros szekcióval muzsikál, egyedül a dobos széke cserélt párszor gazdát az eltelt bő évtized alatt.
A Bring on the Doom egy minden ízében hagyományos heavy/thrash metal album, szakkifejezéssel élve: retro, amit a négyes negyven perc alatt tíz dalban elővezet. A borítóképről ugyan egy időgépes crossover thrash formációra asszociáltam, de a korongot elindítva minden a helyére került, a hangzás egyértelműen thrashes, a zene viszont nem fénysebességgel száguld át a hallgatón. Olyasmi muzsika ez, mint amilyennel 1992-ben a Megadeth és a Testament állak elő a Countdown to Extinction és a The Ritual lemezeken. Nem azok másolatáról van szó, inkább azt érzem a Bring on the Doom hallgatásakor, hogy a négyes gyökerei a thrashből táplálkoznak, a hajtásaik viszont a heavy metal irányába növekedtek. Magyarán szólva, dallamos heavy/thrash/power muzsika a Demonhead profilja. Még egyértelműbben: jó kis zúzós metal, amit az ausztrálok összehoztak. A címadó kórusában Anthraxes vokálokat is hallok, kb. olyasmiket, amilyenekhez a State of Euphoria lemezen volt szerencsém. Squid (azaz Dave Lowes) hangja tiszta, de kellően karcos, ehhez a középtempós, riffgazdag zenéhez remekül passzolnak a dallamai. Az első igazi thrashelés a harmadik Standing as One-nal érkezik, itt a ritmusozás is Scott Ian-t idézi. A másik tempósabb tétel a CD utolsó harmadában kapott helyet a Hellbent on Disaster képében. Az Anthrax-hez hasonlóan a Demonhead-től sem állnak távol az akusztikus témák. A Where the Ashes Lay eleje is így kezd építkezni, de hasonló szellemben fogant a Leprechauns bevezetője is. Az ott hallható akusztikus játék viszont olyan, mintha valamelyik korai Blind Guardian lemezről maradt volna le. A gitárosok a legjobb riffeket ebbe a hat perc feletti nótába integrálták. A srácok legnagyobb erőssége a jól felépített vokálokban rejlik. A zenei alapok kellően technikásak, de néha olyan érzetem van, mintha a tempók terén szándékosan fogták volna vissza magukat. Egy-egy jól sikerült kiállás után hiába vártam, hogy na, most majd megtapossák a kétlábgépet, beindul a riffek fűrészelése és a kaszabolás.
Az ausztrál srácok rendre rácáfoltak a várakozásaimra, ők inkább a közepes, utazótempóban érzik jól magukat, cserébe viszont jobbnál jobb vokálokkal halmozzák el a hallgatót. Persze esetükben nem hangszál akrobatákról van szó, a vokálok alatt szépen felépített thrashes kórusokat értem. Ékes példa lehet erre, amit a Moonlust for Life-ban és a The Hunt-ban összeénekelnek. A lemez egy akusztikus levezetővel fejeződik be. Aki kedveli az 1992-1993 körüli felhozatal thrashes kiadványait, a már emlegetett Megadeth és Testament albumok mellett az Annihilator és a Xentrix korabeli dolgait, bepróbálkozhat a Demonhead bemutatkozásával is!
Az ajánlót írta: Andris
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
