Depressed Mode
Decade Of Silence (2022)

Élt az emlékeimben egy halvány kép a finn Depressed Mode csapatával kapcsolatban, akik valamikor régen adtak ki pár jó lemezt, majd eltűntek… Mindez nagyon gyorsan bizonyságot is nyert, amikor a hozzám került, hamarosan megjelenő Decade Of Silence kapcsán felfrissítettem parkolópályára került idegkapcsolataimat. Nem is igazán értem, hogy felejtődtek el ennyire (talán én sem tudok minden zenekart fejben tartani???), mivel amint belehallgattam a bemutatkozásukat jelentő Ghosts Of Devotion és ...For Death... című korongjaikba, azonnal otthonosabban éreztem magamat és elkapott a felismerés: igen, erre emlékszem, ezek igazán ütős anyagok voltak! A csapat viszont öt év aktívitás után (2005-2010) a sikerek ellenére eltűnt a színtérről. Ennek legfőbb oka az lehetett, hogy az egyébként illusztris, rutinos társaságot egyben tartani nem volt egyszerű feladat (Mors Principium Est, Collapse Of Light, Shape Of Despair, Clouds, Atlases tagokról beszélhetünk). Működésük során számtalan zenész jött és ment a projektből, aminek pozitív hatása lett a nagy változatosság és összetett, igényes zene, negatív hatás pedig az összeférhetetlenség, aminek végül a széthullás lett az eredménye. Az újra egymásra találáshoz bő 10 évet kellett várni, amikor a projekt eredeti, oszlopos tagja Ossy Salonen felmelegítette a régi kapcsolatokat. Ossy (Otto) egyébként igazi mindenes a projekten belül: felelt már a dobokért, gitárért és énekért is. Most is ő a legfőbb vokalista, de mellette a szimfonikus aláfestésért is ő felelt. Visszatért mellé Henri Hakala basszer, aki csak a csapat második lemezén tűnt fel eddig, akárcsak Iiro Aittokoski dobos és a rafinált riffek prominens képviselője, Teemu Heinola. Ugyan ez a négy fő az eddigi legkisebb létszámú felállása a bandának, kissé becsapós a dolog, mert vendégzenészként azért páran még részt vettek a visszatérésben. Ilyen segédlet volt például Veronica Bordacchini énekesőnő szereplése (Fleshgod Apocalypse, In Tenebra, Wisteria), valamint Jarkko Kokko, aki a Mors Principium Est berkein belül is visszatérőnek számít.

A felállás tehát adott ahhoz, hogy a csapat ott folytassa, ahol több, mint egy évtizede abbahagyta. Le is lövöm a meglepetést: a finneknek ez nem esett nehezére, a Decade Of Silence egy olyan szimfonikus, melodikus death/doom slágergyűjtemény, amit már nagyon rég nem hallhattunk ilyen minőségben. A 9 új dal egy óra feletti játékidejével úgy zúdúlt át rajtam, mint friss szellő az ezer éve lezárt kriptában: nemcsak súlyosságában, a zenekar védjegyeként felfogható depresszív hangulatban volt ugyanis otthon, hanem a dalszerzésben, ami igenis ilyen viszonyok mellett is tud szórakozató, azonnal ható pillanatokat teremteni. A Depressed Mode esetében extra fegyvertény maga a szimfonikus elemek olyan beépítése az összképbe, melyek nem díszítő, sziruposító és giccsparádé jelleggel szerepelnek a dalokban, hanem annak szerves részét képezik. Mindez a hosszú intróként, önálló dalként is felfogható Death Walks Among Us esetében már megmutatja magát, akárcsak a remek témák, a tipikus hörgés és a hozzá kapcsolódó tiszta ének.

A slágeres nyitány ráadásul csak a jéghegy csúcsa, hiszen a maga 5 percével csak ízelítő, mézesmadzag a lemez elején. Akadnak itt jóval súlyosabb, hosszabb dalok, melyek meg vannak bolondítva kórusokkal, tiszta női háttérvokállal, death metal meneteléssel és hasonló finomságokkal. A hangzás minden hangszernek tökéletes lehetőséget biztosít a megnyilvánulásra, tiszta, de van annyira dinamikus, hogy ne tűnjön sterilnek és élettelennek. Ha már élettelenség, akkor elég, ha az magában a zenekar által megtestesített kietlen világban megjelenik, ahogy azt már a folytatásban érkező Endless November bemutatja nekünk. Összetört szívek, sosem létezett remény és gyönyörűséges agonizáció jellemzi a dalt, amely hol epikusnak, nagyívűnek hat, máskor pedig a funeral doomhoz közelítve zárkózik a teljes kilátástalanságba. Youtube is felismerte a minőségét, mert az ezredforduló utáni legerősebb funeral doom lemezt dobta be az ízelítőként kiadott dal után (Ahab – The Call Of The Wretched Sea).

Ahogy ígértem, tempóvátásoknak sem leszünk híján a kiadványon, amit semmi sem bizonyít jobban, mint a május 6-án megjelenő teljes lemezt bevezető dalok közül a harmadik közzétett tétel, a Dissociation Of The Extinguished Mind. De nemcsak gyorsabb menetelésekben jeleskedik a dal, hiszen ehhez készült el az első tényleges klip is az új szerzemények közül (nem csak szöveges videó). Merüljetek el a képekben, a hangulatban és a finn metal csodálatos világában ennek a segítségével.

Ha jól figyeltetek, akkor eddig három dalt ismerhettetek meg a kiadványról és ha ezek tetszettek, mindenképp nyert ügyetek lesz a teljes nagylemezzel. Nálam jó ideje pörög a veszteségmentes formátum, amit külön köszönök a kiadónak, de erőteljesen gondolkodom a fizikai példány beszerzésén. Már csak azért is, mert teljes pompájában szeretném élvezni az As The Light Dims zongorajátékát és csodás énekét, maximum hangerőn akarom üvöltetni a Parasites Mind falbontó témáit és dühkitöréseit, valamint a legjobb minőségben szeretnék tovább agyalni a Kaamos (Land Of Winter) műfaji meghatározásán, hiszen itt már-már vikinges, pogány hangulat is megjelenik az egyébként igencsak angolos doom mellett. Ezen felül van még itt nekünk egy rövidebb, velősebb Serpents, ami egyértelműe a lemez legnagyobb slágere, egy higgadtabb, de semmiképp sem átgondolatlanabb Eternal Darkness, amihez szintén készült videó, valamint a kötelező záró monolit, a tömegpusztító fegyverek sötétségével felérő 12 perces Aeternus, ami újfent nagy kedvenc kedvenc lett… A dallamosabb, melodikusabb oldalt tekintve nem lesz egyszerű feladat a doom számára vetélytársat kitermelnie ennek az évnek a Depressed Mode mellett, ebben biztos vagyok, így azon ritka eseménynek lehettek tanúi, amikor megadom valamire a maximum pontszámot.