Desert Near the End

Of Fire and Stars (2019)

A görög Desert Near the End neve ismerősen csenghet olvasóink számára, ugyanis az előző két lemezükről született recenzió oldalunkon. 2014-es albumukról én írtam egy nem túl pozitív kritikát, a két évvel azutáni korongjukról pedig pzoltan egy jóval dicsérőbbet. Úgy fél éve pedig megjelent a trió negyedik nagylemeze. Az Of Fire and Stars 9 nótát tartalmaz 42 percben. És úgy érzem jobban jártak volna, ha erről is inkább Zoli ír, de sajnos ő már egy ideje nincs nálunk “állományban”. Így jobb híján én fogom leírni kb. ugyanazt, amit anno a Hunt for the Sun kapcsán már megtettem.

Sőt, az én ízlésemtől még távolabb is áll az új opusz, hiszen a görögök egyre inkább kezdenek eltolódni az extrém stílusok felé. Ami egyben azt is jelenti, hogy a rájuk eddig is jellemző gyors dalok már nagyon, de nagyon dominálnak. És ez számomra nem jó hír. Lévén korábban sem lehetett őket a változatosság “vádjával” illetni, most még annyira sem lehet. Alexandros vokalizálása pedig a Matthew Barlow-s (Iced Earth) stílustól szintén az extrém vonal felé távolodik. És zeneileg is kezdenek eltűnni az Iced Earth-ös párhuzamok. Jelenleg a Desert Near the End egy Kreator-féle thrash alapú, death/black metallal felturbózott muzsikát játszik, amibe nagy ritkán, fűszer gyanánt belecsempésznek egy kis Blind Guardian típusú power metalt. Elmondható, hogy lemezről lemezre egyre gyorsabb és agresszívabb zenét tol a görög banda.

A kezdő A World Beyond kiválóan reprezentálja, hol is tart ma a csapat. Szélvész tempó, a keménysége ellenére is heroikus ének, patent gitárszóló. Ha valaki csak ezt az egy dalt hallja tőlük, biztos nem fogja érteni a fanyalgásomat. Mert ez egy erős szerzemény, sőt még viszonylag fogós is.

A bökkenő csupán annyi, hogy ugyanezt a receptet követi a további 8 szám is. Még a The Call of the Stars-nál sincsenek nagy gondok, sőt az a röpke dallamos énekbetét, a la Hansi Kürsch egyenesen kiváló! Viszont itt a thrash alap mellett már egyre több blackened death metalos megoldást hallhatunk. És nagyjából ugyanazon a sebességi fokozaton robog végig a következő két dal is. Önmagukban azok is megállják a helyüket, de egy lemezen, egymás után rakva négy, a zenei dinamikát teljes mértékben nélkülöző nóta már túl sok. Persze a sebességmániás zenéket kedvelők számára ez az album maga lehet a mennyei manna! Na jó, az Across the Desert-ben már variálgatják kicsit a tempókat és akad egy leállósabb rész is. De még mindig a nagyon gyors részek vannak túlsúlyban. Ezért számomra igazi felüdülést jelent az Earth and Water masszív középtempója! Kifejezetten jól áll nekik ez a döngölés és szerintem a visszafogottabb tempó egyúttal súlyosabbá teszi a dalt. A gitárszóló pedig nagyon tetszik! Az első atmoszférikus rész a The Highest Hill elején csendül fel. Roppant hangulatosan indul a nóta, aztán gyorsan átvált a szokásos kapkodós extrém thrash-be. A leghosszabb power metalos, pontosabban Blind Guardian-es betétet a Throne of Martyrdom-ban hallhatjuk. Kimondottan jó ez az akusztikus intermezzo és a Hansi-s ének! A The Final Frontier pedig talán csak a címe miatt, de egész Maiden-es! Legalábbis a kezdése… Aztán jön a szokásos cséphadarás. Meg-megszakítva a szép, hangulatos dallamos etapokkal. Zárásként megkapjuk a címadó szerzeményt, amely bár nem rossz, de érzésem szerint semmi sem indokolja a majd’ hét perces játékidőt.

Konklúzióként elmondható, hogy tehetséges zenekar a Desert Near the End, szinte csodaszámba megy, hogy három ember ennyire tömény hangzású zenét képes létrehozni. De sajnos a töménység és főleg az egysíkúság a hátrányuk is. Pedig képesek lennének ők jóval változatosabban is fogalmazni, komponálni, de valamiért nem akarnak.

Kár értük!

október 18.,
október 19.,
október 21.,