Desolate Realm

Desolate Realm (2021)

Konkrét célzattal született meg a duóként működő Desolate Realm, ez pedig a klasszikus heavy metal és a doom ötvözetének tovább éltetése. Nem mindennap születik új heavy/doom csapat, főleg nem tapasztaltnak nevezhető zenészekből, így már a tavalyi EP környékén felfigyeltem a munkásságukra. A formációt Olli Törrönen dobos és Matias Nastolin énekes, mindenes alkotja, akik már jelentős közös múlttal rendelkeznek a Decaying nevű death metal hordának köszönhetően. Kettőjük közül a lassabb zenék terén mégis Matias mondható a tapasztaltabbnak, hiszen ő az Altar Of Betelgeuze nevű csapat oszlopos tagja is. Alapvetően érdekes zenét játszott abban a közegben, hiszen a death metal, a doom és stoner vonal keverékével kísérleteztek. 

Az újnak mondható Desolate Realm ezzel szemben igazán tiszta forrásból táplálkozik és zeneileg a 80-as évek elejéig is visszamerészkedik. A végeredményről az jutott eszembe, hogy olyan, mint egy lüktető, élő Pentagram és Pagan Altar lemez keményebb, metalosabb hangzással és nyakon öntve azzal a darkos hangulattal, amit Matias tud megteremteni az énekhangjával. Nem a szokásos operai énekhanggal dolgozik, sokkal mélyebb, enyhén karcos hangja leginkább Ola Perssont juttatta eszembe, aki egyetlen nagyszerű anyagot hagyott maga mögött az Averonnal. Néhány manírja pedig Dee Malhounra emlékeztet, aki az utolsó, kissé alábecsült Iron Man lemezen volt hallható 2013-ban. Finn mivolta ellenére tehát a duó egészen máshonnan táplálkozik.Nem is meglepő, hogy nem a szokásos, jellemzően európai szokásként elterjedt hosszú tételekkel dolgoznak, mivel a közel háromnegyed órás anyagon egyedül a záró tétel nevezhető igazán monstrumnak. Ettől függetlenül teljes mértékben ki fogja elégíteni ez a debütálás azok igényeit, akik kedvelik a hagyományos doom metalt. Ebben az esetben ráadásul nem lassú és komor dalokra kell számítanunk, ugyanis a Desolate Realm lemez gitárjai igencsak pattogósra, szórakoztatóra sikerültek szinte minden egyes szerzeményben. A nyitó Spire gyorsan fel is veszi a nyúlcipőt és felgyorsul a második felére, azonban itt már nem igazán sikerült dallamok területén maradandót alkotni. Némi vigaszt nyújthat a rövidke, de hangulatos szóló és pozitívumként kell mindenképp a folytatásra tekintenünk a változatos énekhang miatt. 

A Beneath The Surface már meg is hozza a hozzá jobban illő dallamokat, még ha mennyiséggel nem is kényeztet minket úgy, mint a zenekar által példaképként felhozott Solitude Aeturnus, Grand Magus duó. Ezt roppant érdekesnek tartom, mert minden egyes sorban ott bújik a játékosság, de mégsem akar igazán, erőteljesen a felszínre törni. Ezt mondjuk simán okozhatja az is, hogy első lemezről van szó. Tördeltebb, de életképes riffekkel érkezik meg a The Circle, ami eddig a lemez első felének “legdoomosabb” szereményének tekinthető átgondoltabb énekével és választékosabb felépítésével. A Reckoning még tövább merészkedik: itt már együtt is énekelhetünk velük a rövid, de hatásos mentésnek köszönhetően. Kicsit lazít a gyeplőn a heavy metal lüktetésű The Chosen remek szólóival, valamint az A Tall Order is kifejezetten élénkítőleg hatott. Ezek után vár a hallgatóra a már említett Tormented Souls című, nagyobb lélegzetvételnyi idővel rendelkező lemez, aminek újfent csak a dallamokkal vannak minimális problémái. 

Kifejezetten bíztató az egyébként április 23-án érkező bemutatkozás, mert hangzásban és teljesítményben nem találtam kifogásolni valót. Itt inkább iránykeresési, dalszerzési hiányosságok érzékelhetők, amik egymáshoz túlzottan hasonlóvá teszik a tételeket. Ha ezen túllendülnek, biztosan hallunk még felőlük.

május 05.,
május 20.,