Deviant Process
Nurture (2021)

2008-ban, Kanadában született a Psychic Pain nevű formáció, ami egy rendkívül ambíciózus társaság képét vetítette elénk. A zenekar hamarosan Deviant Process névre váltott, így elmondható, hogy egy több, mint tíz éves csapatról beszélhetünk. A tagok viszont egyéb elfoglaltságaik miatt nem fektettek túl nagy hangsúlyt erre a névre, helyette saját zenekaraik útját egyengették. Alapvetően érdekes összeverődés ez, hiszen az énekért, gitárokért felelős Jean-Daniel Villeneuve avant-garde, progresszív irányban tevékenykedett eddig a Solinaris berkein belül, míg Stéphane Simard (szintén gitár) és Philippe Cimon (basszus) a brutál death és grindcore berkekben érezte jól magát a The Aftermath tagjaként. A formáció legfrissebb tagja a dobos Michel Bélanger pedig egy melodikus death csapatban erősítette magát eddig a pillanatig, bár kétlem, hogy ott ennyire kiélhette a vágyait. A Deviant Process ugyanis mindezeknek egy olyan ötvözetét, keverékét kínálja nekünk, melyre csak egyetlen jelzőt lehet rásütni: technikás death metal.

A most megjelent Nurture egyébként a projekt második nagylemeze, elsőnek 2016-ban a Paroxysm érkezett, amire megmondom őszintén, nem kerestem vissza a cikk alapossága miatt sem. No nem azért, mert a Deviant Process kutyaütők gyülekezete lenne. A csapat akkoriban még formálódott, így nem hiszem, hogy különösebb csemegéről lemaradnék, főleg, hogy a Nurture sem igazán tudott közel kerülni hozzám minden zenei virtuózitása ellenére sem. Ennek igazán egyszerűek az okai: a véleményem szerint rondácska borító alá nem nagyon került olyan tétel, amit ne tudott volna egy jól kivitelezett automatikus program kikeverni a tagok múltjából és példaképeinek eddigi kiadványaiból. Melodikus death metal ízzel, néhány dallamos futammal találkozhatunk a folyamatosan rohanó, tekergő dalok sokaságában, de ez nem elegendő ahhoz, hogy a tételek ne follyanak egybe. Nagy hatással lehetett rájuk a Cynic is, mivel sokszor hajlunk el a jazz irányába, de az ösztönösség, a kifejezőkészség helyett itt inkább előre megtervezettnek, sterilnek tűnő és bizony kiszámítható hangorgiával találjuk szembe magunkat. Minden hangszer egyformán hallható és kellő teret kap, de ennek csak a dob miatt tudtam igazán örülni, mivel ez hozta el a legizgalmasabb pillanatokat a lemezen. Az emésztést külön nehezíti Villeneuve vokálja, mely leginkább a melodikus death irányába hajlik, de rendkívül monoton és sokszor maga alá temeti az érdekesebbnek tűnő zenei megoldásokat is.

Tudatosan építkező, folyamatosan fejlődő, első osztályú zenészekből álló csapatot ismertem meg a kanadaiak képében, viszont az ő idejük még nem érkezett el. A progresszív, kísérletezősebb zenék kedvelői ettől függetlenül bátran tegyenek velük próbát, mert a zenei háttér megvan, de az a bizonyos “ejha” egyszer sem jutott eszembe, amit azért ettől a vonaltól minimum elvárhatok. Finom, kimunkált anyag a Nurture, amiből tényleg csak egy kis ösztönös zsenialitás hiányzik ahhoz, hogy valóban ütős legyen. Talán a következő alkalommal még közelebb kerülnek ahhoz, ami most a leginkább hiányzik, az egyedi íz…

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.