Diabolus In Musica – ez több sima tábortűz melletti gitározgatásnál

Az Ørdøg zenekar akusztikus formációjaként tavaly megismert Diabolus In Musica április közepén Milyen kár címmel már a második EP-jét jelentette meg. A kislemezzel és a főzenekarral kapcsolatos kérdéseimre a FreshFabrik, illetve a Superbutt éléről megismert Vörös András énekes válaszolt.

Szia! Kezdjük talán az anyazenekarral! Mi a helyzet most az Ørdøggel? A 2014-es Tíz fekete dalt 2017-ben követte a Sötétanyag. Lassan tehát időszerűnek tűnik a harmadik nagylemez… A jelen helyzetben tudtok egyáltalán új dalokon dolgozni?

Szerencsére a karanténhelyzet beállásakor öt új dal már teljesen kész volt a következő Ørdøg albumra, további két-háromnál pedig csak az ének hiányzik. Mivel a szöveget és a főbb énektémákat úgyis egyedül kell megszülnöm, miközben hallgatom a már felvett alapokat, a mostani helyzet ezen igazán nem változtat, ebből a szempontból nem probléma, hogy nem találkoztunk a többiekkel hosszú hetek óta. Más kérdés, hogy két gyerek mellett, óvoda és iskola híján, a civil munkát is félig otthonról végezve mennyire tudok haladni, de végül is máskor is sokszor elpepecselek vagy egy hónapig egy szöveggel, szóval úgy néz ki, tudjuk tartani azért a tervet. A többieknek pedig a már összerakottakon kívül is van még egy csomó témájuk és ötletük félkészen, és ha minden igaz, eddig bírtuk, és a héten már lemegyünk valahogy próbálni is egyet, úgyhogy reméljük, nem kiabáljuk el, hogy októberben tényleg érkezik a harmadik Ørdøg nagylemez.

Az első Diabolus In Musica EP szinte pontosan egy éve jelent meg. Milyen visszajelzéseket kaptatok rá az Ørdøg hallgatótáborából?

Azt hiszem, elégedettek lehetünk, mert elég jókat. Biztos van persze, akinek már az „akusztik” szótól is feláll a hátán a szőr, és ha a szívemre teszem a kezem, valahol meg is értem, mert sokáig én magam is így voltam vele. Aztán jött egy felkérés, 2018 júniusában, hogy játsszunk el pár dalt egy könyvbemutatón, egy igazi irodalmi fesztiválon (a Margón), ami nyilvánvalóan valami egész más megközelítést igényelt, mint amit mi a hangos koncertjeinken megszoktunk. Az ilyen kihívások pedig engem mindig nagyon megmozgatnak: sose csináltunk ilyet, fogalmunk sincs, mi lesz belőle, akkor hajrá, vágjunk bele! Nagyobb bajunk nem lehet, mint hogy csúnyán leégünk, de még az is jobb, mint ugyanazokat a köröket róni egész életünkben. Szerencsére Miki (Nagy-Miklós Péter gitáros) partner volt a dologban, a könyvbemutatós minikoncert meglepően jól sikerült, és onnantól nem is volt kérdés, hogy ha elindultunk ezen a nekünk járatlan úton, akkor menjünk is végig rajta, és nézzük meg, hova visz. Egyelőre úgy tűnik, elég jó helyekre, és legfőképpen olyanokra, ahol még soha nem jártunk.

A rajongók fogékonyak voltak az akusztikus verziókra, sikerült más közönségréteget is elérnetek az első kislemezzel?

Igen, ez az egyik legszebb az egészben. Nem is elsősorban a lemezzel, mert az akusztikus dalok hallgatottsága és nézettsége a különböző platformokon messze nem éri el a hangos eredetiekét, de nem is ez a cél. Sokkal inkább az élő fellépések hangulata a lényeg. Egy hangos Ørdøg-koncertről tíz másodperc után hanyatt-homlok menekül az, aki nem ismeri a dalokat, pláne, ha nem is metálos, de ilyenek persze eleve el se jönnek. A Diabolusszal viszont számtalan olyan helyzetbe keveredtünk már eddig is, ahol vadidegen volt a környezet és a közönség is. Léptünk fel papucsos, törülközős strandolók előtt egy üdülőtelep minifesztiválján, játszottunk irodalmi és színházi fesztiválon, de kisvárosi kocsmákban is, ahol előkerült ugyan öt olyan ember, aki hallott már rólunk korábban, de a többségnek lövése nem volt, hogy mi fog történni. És miközben értem, ha valaki erre azt mondja, hogy ez rangon aluli, mi elképesztően élvezzük. Pláne, amikor a végén az Ørdøgöt hírből sem ismerő, zenét is csak legfeljebb a rádióban hallgató emberek kérdezgetik, hogy ez most mi volt? Mert nagyon tetszett, és oké, hogy akusztikus gitárok meg hegedű, de ti azért metálosok vagytok, ugye? Mert az látszott és hallatszott végig. És tényleg: hiába nincs torzító, hiába vannak mindenféle játékos irodalmi betétek meg más viccek, az energia ettől még ugyanaz, és messze nem arról van szó, hogy simán eljátsszuk a meglévő dalainkat, csak szarabbul, gyengébben, halkabban. Mi legalábbis nagyon nem így éljük meg, és úgy látjuk, hogy a hallgatóság sem.

Ahhoz az anyaghoz egy kifestőt és egy ceruzát is mellékeltetek, korábban a Superbuttnál pedig egy szöget kaptunk a kettes CD mellé.. Most nem volt ilyen jellegű tervetek?

Nem, most nem. Erőltetni nem kell mindenáron az ilyesmit: ha kipattan egy jó ötlet, azt érdemes megvalósítani, de azért az sem baj, ha egy borító szimplán csak szép.

Rátérve magára az új, ötdalos kislemezre; ezúttal ki végezte az áthangszerelést, illetve hol készültek a felvételek?

Ugyanúgy, ahogy az előzőnél, most is Miki saját kis stúdiójában, és a zenei rendező is ő volt. Zeneileg abszolút ő viszi a hátán a projektet, áthangszerel, lábdobot kreál papírdobozból, cintányért két ráspoly összeütéséből, minden hangszer lesz a kezében, amit a házuk pincéjében talál. Ő az, akitől a Diabolus In Musica több lesz, mint sima tábortüzes gitározásra gajdolás. Ne felejtsük el persze a másik két embert sem, hiszen Korpos Lala olyan alapokat hoz a másik gitárral, amire az egész produkciót fel lehet építeni, Bokodi Bálinttal meg nemcsak olyan énekesünk van, aki velem ellentétben tényleg igazán tud bánni a hangjával, de azt se gondoltam volna, hogy én a hegedűtől egyszer nem a falra fogok mászni, hanem repesve várom, mikor kezdődik a szólama. És ha már a köszönetrovatnál tartunk, mondjuk el azért azt is, hogy ha a hangos Ørdøgben Szentpéteri nem írja meg a Keringőt meg a Natasát, Salim meg az Államtitkárt és a 100×100.000-et, akkor nekünk nem lenne mit átdolgozni. Úgyhogy az ő kezeiket is csókoljuk.

A friss EP négy Ørdøg szerzemény mellett egy feldolgozást is tartalmaz. Hogyan merült fel Bob Dylan egyik legismertebb dalának magyarosítása? Fordítás, vagy inkább saját dalszöveg lett a dolog vége? Mennyire ragaszkodtál az eredeti szöveghez?

Talán pont azért, mert ez a dal valóban ott kering az emberiség nagy közös tudatalattijában: szinte mindenkinek ismerős, ezerféle feldolgozása létezik, de ilyen még pont nem volt. Magyar fordításból én kettőről tudok: Barna Imrééről (ő a hazai műfordítók egyik legrangosabbika, többek között Umberto Eco könyveit is ő ültette magyarra) és Hobóéról, ezek nyilván kitűnőek és szabatosak, én is tudtam rájuk támaszkodni. De mivel ezek már léteznek, én vehettem magamnak a bátorságot, hogy kicsit merjek elkalandozni és igazad van, én is azt mondanám, hogy az én verzióm inkább „Bob Dylan nyomán”, mint igazi műfordítás. Arra mindenesetre büszke vagyok, hogy a kész dalt megmutattam Barna Imrének és Hobónak is, mindketten azt mondták, rendben van, és még megjelenés előtt az egészet szóról szóra vissza kellett fordítani angolra, és elküldeni Bob Dylannek is. Arra nem mernék megesküdni, hogy ő maga is meghallgatta és elolvasta, de a menedzsmentje legalább igen, és megadták rá az engedélyt, ami nélkül ki sem hozhattuk volna.

Kérlek, segíts értelmezni az új EP borítóját! Az iskolaszekrényen lévő „2”-es szám ugye egyértelmű, hiszen ez a második kiadványotok, de mit jelképez például a sakktábla, illetve a háttérben lévő zárt ajtó?

Hát, izé, remélem, nem keserítek el senkit, de nem nagyon hordoz mögöttes jelentést semmi, vagy ha igen, akkor azt, amit a néző maga belegondol. Egy műteremben forgattuk az Őrtorony klipjét, és ha már ott voltunk, gondoltuk, fotózzuk meg a borítót is. Találtunk egy csomó szép tárgyat, abból Magyar Dani, a videó rendezője összerakott egy kompozíciót, és nagyjából ennyi. Volt benne tudatosság annyiban, hogy tudtuk, ugyanezeket a képeket szeretnénk használni a többi dal szövegvideójában is, és Dani úgy helyezte el a tárgyakat, hogy azokban is működjenek majd, foroghasson a földgömb és az óramutatók, legyen hova írni a szöveget, és persze legyen olyan az egész, amibe akár bele is lehet látni mögöttes tartalmakat, ha valaki szeretne. A 2-es, az valóban az egyetlen, ami tényleg a második lemezre utal, bár eredetileg 3-as volt a szekrényen, de nagyon büszke vagyok, hogy milyen ügyesen odaphotoshopoltam a 2-est egy másik képről.

Jelen körülmények között egyelőre sajnos akusztikus koncertek rendezésére sincs lehetőség. Ebben a helyzetben mik az idei terveitek?

Úgy vagyunk vele, mint valószínűleg mindenki: ebben a helyzetben egy-két hétnél tovább nem érdemes tervezni, mert senki nem tudja, mi lesz. Hangos koncertünk egyébként is alig lett volna a nyáron, mert inkább a lemezre koncentrálunk, és majd ősszel lesz turné, ha akkor már lehet. Akusztikusból ezzel szemben viszonylag sok lenne vagy lett volna, de egy részük valószínűleg elmarad, főleg azok, amik nyár elején vagy nagyobb rendezvényeken lennének. Miután viszont egy akusztikus fellépés nem igényel se különleges technikát, se hosszas szervezést, ha megnyílik a lehetőség, amit lehet, tudunk hamar pótolni, annál is inkább, mert ezek a koncertek simán beleférnek az 50-100 fős kategóriába egy teraszon, kicsi színpaddal és minimális hangosítással. De én azt is elfogadom, ha egy se lesz, kisebb gondja is nagyobb most a világnak, mint hogy a Diabolus In Musica fellép-e valahol. Volt is már, lesz is még. Ha úgy alakul, hogy most épp nem lehet, hát annyi baj legyen.

Több mint két évtizede aktív szereplője vagy a hazai undergroundnak. Mi a véleményed, a járvány elmúltával a kisebb bandáknak maradnak még fellépési lehetőségeik? Ezek hiányában  a hazai csapatoknak sajnos más bevételi forrása nem igazán van, koncertek nélkül pedig van-e egyáltalán értelme hobbiszinten működtetni egy zenekart?

Az undergroundban pont az a jó, hogy nem vagy kötve semmihez, és ha becsúszik egy fél- vagy akár egyéves pauza, akkor sincs tragédia. Nem ebből fizeted a villanyszámládat, és a karrieredet sem kell úgy építeni, hogy patikamérlegen kiszámolod, mikor hozol ki lemezt, mikor koncertezel és így tovább. Majd akkor, ha úgy hozza az élet, és az 2021 októberében is pont olyan jól fog esni, mint idén májusban esne. Ha cinikus akarnék lenni, azt mondanám, hogy anyádnak, meg az enyémnek is igaza volt: fiam, ez nem egy szakma, keress valami tisztességes munkát, és mellette zenélj az alkotás öröméért, de persze értem, hogy ez nem ilyen egyszerű, és sajnálom is azokat, akik most tényleg nehéz helyzetbe kerültek. Attól viszont nem tartok, hogy az undergroundnak ne lenne lehetősége megmutatni magát, ha egyszer elmúlik ez a járvány, és nem jön helyette rögtön másik. Benne van a nevében: a föld alatt is megél, és szerintem a zenei univerzumnak épp ez a szelete fogja a legkisebb károsodással átvészelni ezt az időszakot.

A zenészi életforma mellett magánemberként mennyire érint titeket az aktuális helyzet?

Senkinek sem könnyű, de nem szeretnék panaszkodni, mert tudom, hogy rengeteg ember sokkal rosszabb körülmények közé csöppent, mint mondjuk én. A cégünknél, ami egy könyvkiadó, lekopogom, egyelőre mindenkinek meg tudott maradni a munkája, és mivel mi a családdal rögtön az elején ki tudtunk költözni a Budapesttől nem túl távoli telekre, ahol van egy pici kis téliesített házunk, itt a kijárási korlátozás is jobban elviselhető, mint a városban egy lakásban. Szerencsére az amúgy elég széles ismeretségi körömben eddig összesen egy ember – egészségügyi dolgozó – kapta el a vírust, és ő is túl van rajta, én pedig próbálom optimistán nézni a jövőt, és bízom benne, hogy ha a világ összes kutatója és szakembere egy ügyön dolgozik, annak belátható időn belül lesz eredménye, ha nem is vakcina, de legalább egy tüneti gyógyszer formájában. Az pedig alapjaiban átírhatja a forgatókönyvet addig is, amíg elkészül majd az oltás, mert az valóban sokáig tarthat még. De nem vagyok szakértő, úgyhogy nem tudok jobbat a közhelynél: igyekszem alkalmazkodni ahhoz, ami van, és kihozni belőle azt, amit lehet.

Az interjút készítette: Andris

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.