Diapsiquir
A.N.T.I. (2011)

Újabb pácienst citáltam elő a közelmúlt diliházából, mert semmivel sem lehet jobban felhúzni, mint egy teljesen átlagos, unalmas stílusgyakorlattal, ami az adott stílusnak is csak a felszínét kapargatja és ráadásul nem is érti annak a lényegét, mibenlétét. A Diapsiquir olyan távolságokban van ettől, hogy még vízumot sem kaphat arra a kies és homokszínű senkiföldjére. Ahogy a tegnapi recenziómban is elmondtam végszóként, itt bevezetőként írom le, hogy: a sötétségnek egy bizonyos árnyalatát hívatott reprezentálni jelen írásom kiadványa. Ez a kiadvány pedig az A.N.T.I. névre hallgat. 1996 óta létezik ez a trió és nem tartoznak a legtermékenyebb formációk közé, a 2011-es A.N.T.I. csupán a harmadik albumuk a sorban és azóta is csak egy új koronggal jelentkeztek. Ez sokak számára jó hír, mert mindazok, akiknek a zenei látókörük csak a metalig ér el, ne adj sátán annak is csak egy bizonyos, jól körülhatárolható felszíne az, amit ismer, azoknak a legrosszabb rémálmaiban jelenhet meg ez az album. Ja…a legfontosabbat még nem is említettem: franciák. Nagyon franciák. Ennél franciábbak nem is lehetnének. Ha feldugnánk egy baguettet a segglyukunkba, akkor se lehetnénk olyan franciák, mint ők. Minden, ami nem kapcsolható összes egymással, aminek nincs értelme, ami művészi és őrült, azt ők az anyatejjel együtt szívták magukba. Merthogy mindez nemcsak megjelenik az A.N.T.I.-n, de sokszorosítva van, mégpedig olyan mértékben, hogy a Pensées Nocturnes kiadványai bőven normális, befogadható muzsikáknak hatnak mellette.

Toxik Harmst kezel szinte mindent, kivéve a dobot és a programozást. Ezek HYG és SXC feladatai, utóbbi a basszerkedésben és a háttér vokálban is besegít. Ez a felállás stabilnak mondható, ami mindig jó hírnek számít. Ha harmónia van a bandatagok között, ha egy a cél, akkor már félig nyert ügyük van. Na de mégis milyen zenét játszanak ezek a jóravaló úriemberek? A legjobb meghatározás talán az industrial avant-garde metal lenne, de ha én ezt csak így ide leírom, akkor szinte semmit sem mondtam a lemezben lakozó totális őrületről. Merthogy ide tényleg illik az a sokszor hangoztatott jelző: zene a diliházból. Amint elkezdődik az Ωlow egyből mindent a nyakunkba kapunk: poliritmikák, furcsán, mindenféle rendszer nélküli kiáltozás, szétesőfélben lévő ritmusszekció és rap…igen, rap. Ja meg samplerek is, mert miért is ne.

Most kell rájönnöm, hogy akárhogy is próbálom leírni a hallottakat, egyszerűen nem lehet átadni szöveggel azt, amit hallhatunk. A kezdeti sokk után, ha nem basztuk még le a picsába az egész cuccot, akkor szépen megnyugodunk és átkalibráljuk az agyunkat és annak tudatában leselkedünk neki a lemez hátralevő részének, hogy itt csak egy biztos dolog vár ránk a következő egy órában: semmi sem biztos. A Diapsiquir nem tagadja meg ősei földjét, ezt még a vokál részekben is hallani. Nem egyszer olyan stílusú az előadás, ami a régi, elegánsan francia sanzonokat idézi meg. Mindez persze eltúlozva, és az elegancia helyét átveszi a kárörvendően gúnyos előadásmód, és persze a káosz is ott van. Ez utóbbi a kulcsszó a lemez kapcsán: káosszal teli ez a dög, küzdenek egymással az elemek. A metal hangszerek ott vannak végig, de sose jutnak főszerephez, leginkább a black metal stílusjegyeit viselik magukon, sok helyen avant-garde black metalként hivatkoznak a bandára, de őszintén szólva szerintem nem annyira domináns a fekete fém a zenéjükben, hogy ezt a jelzőt oda kéne írnom. Az industrial már annál inkább ideillik, ez ugyanis áthatja az egész podukciót.

Ez egy olyan textúrát, érzetet ad az A.N.T.I.-nak, ami egyből el fogja idegeníteni magától az összes hagyományos fémfejet. A rap bejátszásról nem is beszélve…és bevallom, hogy ott nekem is meg kellett állnom egy pillanatra az első hallgatásnál. Ez már nekem is egy kicsit izzadságszagúnak hatott, hogy tényleg mindent, de abszolút mindent bele kell sűríteni ebbe a szerencsétlen lemezbe. Ja és csak 1 perc telt el a majd egy órás produktumból. Mindenesetre engedtem, hadd játssza ki magát a mű és ahogy túllendültem a kezdeti megszeppenésen, úgy kezdett egyre inkább kitárulkozni előttem az A.N.T.I. A black metal mint stílusmeghatározás a lehető legmesszebb áll a Diapsiquir harmadik lemezétől, ha annak a lelkét vizsgáljuk. Nincs természetjárás, esővel áztatott erdő illet, vagy havas rét. Ez ugyanis a hatalmas megapoliszok sötét, ellenszenves és sokszor káoszba hajló világát hívatott bemutatni.

Akik sose éltek egy ekkora városban, azoknak nehéz lesz átérezni az üzenetet, de amennyire lehet, a leghitelesebben próbálja meg a betondzsungelek brutalista hangulatát átadni a Diapsiquir. Merthogy ezek kíméletlen és kegyetlen betontömbök, amik körülvesznek minket, nem fogja meghatni őket a mi problémánk, sőt még csak az sem, hogy épp ma rúgtak ki minket és ezzel elvesztettük az egyetlen megélhetési forrásunkat. Nem fog a betonjárólap sem puhává változni a kedvünkért, ugyanolyan keménységgel fogad minket és a velünk hozott kartonpíprágyat, mint ahogyan azt az előttünk érkezőkkel tette. Ahogy onnan felnézünk a minket körülvevő felhőkarcolókra…ugyanolyan rideg és élettelen tekintettel néznek le ránk, akár az elhaladó emberek, mármint azok, akik még annyira észrevesznek minket, hogy elfordítsák a fejüket. Ez az album személyesíti meg azt az urbanista poklot, amit egy ekkora város nyújthat. Mindenki idegen, egyedül vagyunk miközben egy végtelenül hömpölygő embertömeg vesz minket körül.

A stimulusok száma szinte végtelen, a túlélésünk érdekében mégis az ősökkel kell azonosulnunk. Lealjasodott életünk krónikájára mégsem fogunk találni egy vevőt se, hiába tűnik az a világ legtragikusabb drámájának a mi szemszögünkből. Ezt reprezentálja számomra a Diapsiquir albuma, áthatja az egész lemezt a káoszba hajló tragédia, sokszor akár humorosként is ábrázolja az egyik legnagyobb fájdalmat, amit ember átélhet. A megaláztatás mindenki számára premier plánban lesz látható, de ebbe a dzsungelben is vannak törvények, és a túlélés törvényei mindannyiunk számára ugyanazok lesznek, legyünk akárkik, vagy jöjjünk bármilyen háttérrel az utcára. Kíváncsi voltam, hogy esett-e már szó a ‘forgácson a Diapsiquir bármelyik kiadványáról és nagy meglepetésemre igen, méghozzá egy hangpróbára ajánlotta be valaki a máig legújabb albumukat, a 180°-ot. 2016-ról beszélünk, mégis kíváncsian vetettem bele magamat az akkori véleményekbe és nem csalódtam. Tök utolsó lett és nem is hibáztatok senkit sem emiatt, mivel az is egy hasonlóan nehezen, ha nem még nehezebben lenyelhető pirula. Arra se tudnék semmi okosat mondani, ha valaki előállna avval, hogy én egy nagy rakás értelmetlen fosba próbálom belemagyarázni az értéket. Mégis számomra ez egy olyan hangulattal rendelkező album, amit nem sok korong tud ennyire hitelesen, megkapóan és sajátosan bemutatni. Persze nekem se fekszik minden pillanaat, pedig már több mint 10 éve ismerem, de valamiért mégis vissza-visszatérek a pokolnak eme nagyon is közeli, de embertelen szegletébe.

Diapsiquir – A.N.T.I. (2011): 2 komment

  • Necron Necron szerint:

    A borítón a gyerek az Anti?:-D
    A baguettes dolog elgondolkodtató volt… lehet, hogy le is ugrok a Lidlbe ezután az album után :-D!

    • Crissz93 Crissz93 szerint:

      Az elvileg az egyik alkotó gyerekkori képe, de attól még lehet, hogy Tóninak hívják…utánajárok. Hú, ha mész és van kristálycukor, akkor egyet lőjél már nekem is, néha jó lenne a kávéba…

Lubomyr Melnyk
február 04.