Disillusion
The Liberation

oldboy
2019. november 11.
0
Pontszám
9.5

Nyilván nem én vagyok az egyetlen, aki több hazai rock/metal zenei portált is olvas napi rendszerességgel. Bár a Fémforgács hasábjain próbálunk minél több zenekar dolgairól hírt adni, manapság lehetetlen lefedni a teljes keményzenei palettát. Van olyan, hogy mi írunk egy-egy bandáról, akikről más portálok nem emlékeznek meg, de ez fordítva is igaz. Legutóbbi nagy felfedezésemet a Shock! magazinnak, még pontosabban Kántor Tamásnak köszönhetem, ugyanis pont egy hete kritizálta meg a német Disillusion visszatérő albumát. Roppant olvasmányos recenziójának köszönhetően utánanéztem/hallgattam az eddig számomra ismeretlen banda munkásságának és azóta gyakorlatilag teljesen rágyógyultam a diszkográfiájukra! Mondjuk nem túl nagy kihívás végigtolni akár naponta az életművüket, lévén a The Liberation a harmadik nagylemezük. 2004-es bemutatkozásuk, a Back to Times of Splendor már megjelenése idején is pozitív fogadtatásban részesült mind a kritikusok, mind a zenehallgatók részéről, azóta pedig a progresszív death metal egyik csúcsteljesítményeként hivatkozhatunk rá. Zeneiség, illetve szellemiség tekintetében a még hörgős Opeth jelentette a legnyilvánvalóbb párhuzamot, de már akkor jóval többek voltak egy szimpla klónnál. Két évvel a debüt után érkezett a Gloria, amin mintha egy teljesen más zenekar játszana. Andy Schmidt zenekarvezető ugyanis gondolt egy merészet és készített egy erős Rammstein hatásokat felvonultató, „táncmetal” lemezt. Persze a Gloria a masszív elektrotuning ellenére sem tartalmaz populáris muzsikát. Sőt! És elvileg a rajongók sem fogadták rosszul. Mégis, ugyanúgy, mint a Tool esetében, a Disillusion következő nagylemezére is 13 évet kellett várni. De mint ahogy a Fear Inoculum, úgy a The Liberation is nagyon jól sikerült!

Ha meg kellene ítélni, hogy melyik korábbi munkájukra hajaz a friss mű, akkor azt mondanám, hogy az első nagylemezükre. Tehát a Gloria zeneisége talán mégiscsak zsákutcának bizonyult… Persze nem írták újra a 2004-es korongjukat, más lett a The Liberation, mint az előzőek. Ergo továbbra sincs két egyforma Disillusion album. Valami viszont konstans: a magas minőség, illetve a kreativitás. A közösségi finanszírozással létrejött The Liberation ugyanis méregerős lett!

Visszatértek a hosszú szerzemények, a lemez vázát három, 12 perc fölötti monstrum adja. Az introként is fölfogható, akusztikus gitárral operáló, nagyon hangulatos In Waking Hours előre vetíti, hogy visszatértek a debüt zeneiségéhez. A Wintertide pedig maximálisan be is bizonyítja ezt. És azt is, hogy fagyos, északias fémzenét nem csak skandináv csapatok tudnak játszani! Andy nem egy hangszálakrobata, de ezúttal talán még a szokásosnál is változatosabban adja elő magát, és szerintem a Gloria óta fejlődött is énekesként. A dallamos refrén például kimondottan emlékezetes és hangulatos. De a kemény vokalizálást is ügyesen oldja meg. Nincsenek brutál mély hörgések, de mégis masszív az extrém vokál is. A coward, frail, defeit, deceit szavak ismételgetése a dal közepe táján nagyon súlyos! Aztán ahogy átváltanak az akusztikus gitáros, csellós részre, mialatt az a tördelt gitártéma is szól, az bravúros! Andy hangján az az effekt, illetve ahogy énekel, az viszont rendesen Opeth-es. A „sparrow” szónál egy olyan tipikus akerfeldt-i hajlítást csinál, hogy csak annak nem tűnik fel, aki sose hallotta még a svéd mestereket. Ennek ellenére a Disillusion muzsikájában akadnak olyan elemek is, amiknek semmi köze az Opeth-ez. Nem csak a Wintertide-ban hallani post rockos/metalos témákat. Amolyan The Ocean, Cult of Luna stílusban. A klipesített The Great Unknown pedig a Gojira és Ihsahn hatását is magán hordozza. Hatalmas nóta! És az a gitárszóló! A Gloria szinte gitárszóló mentes volt, na itt most kapunk jó pár zseniális ujjgyakorlatot!

Tool-os témázgatással nyit az A Shimmer in the Darkest Sea, még a perkákat is Danny Carey-sen ütik benne. Itt esik le számomra a tantusz, hogy a Rammstein hatása sem múlt el nyomtalanul. Andy énektémái, illetve mély hangja többször megidézik Lindemann Mestert. Meg a Tiamat-főnök Johan Edlund-ot. Sőt, itt-ott David Gilmour neve is fölsejlik. Leginkább a címadó és a záró The Mountain közé beékelődött Time to Let Go-ban. Természetesen a két gigászi tételben szinte több minden történik, mint egyes zenekarok komplett lemezein, hisz csak úgy jönnek-mennek a témák és hangulatok. Mégsem érzem egy pillanatig sem, hogy túl lenne játszva a lemez! Hisz a nóták összetettségük ellenére is tele vannak emlékezetes, fogós dallamokkal, megoldásokkal. Az említett Time to Let Go már-már sláger kategória. Ha a kezdeti stílusban menne végig és nem érkezne a melodic death metalos etap, illetve a műszimfós leállós rész, és ezáltal rövidebb lenne vagy két perccel, akkor menthetetlenül sláger lenne. A záró, monumentális The Mountain elején mintha Lindemann-t hallanám az első, angolul megjelent szólólemezén! A mély hangon elővezetett verzét viszont egy olyan emelkedett refrén követi, hogy csak na! A középrész szélfúvását rezesek hangja töri meg, a dob szívdobogást imitál, egy kis zongora is feltűnik a háttérben. Nem kicsit atmoszférikus!

„Where were you?” kérdi egy női(?) hang, aztán újra bedurvul, roppant töménnyé válik a hangkép, hogy ezt a súlyt a lemez leghosszabb, legszebben felépített gitárszólója oldja fel. Melyben visszahozzák a Wintertide dallamait is. Zsenialitás a köbön!

Nem gondoltam volna, hogy egy számomra eddig ismeretlen német banda fogja szállítani az év egyik legjobb albumát, mégis így lett. A The Liberation káprázatos korong, a Disillusion pedig egy olyan zenekar, akiket minden (extrém) prog. metal hívőnek meg kellene ismernie!

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.