Doomraiser

The Dark Side Of Old Europa (2020)

Az ezredforduló környékén Olaszországban gyakorlatilag újjáéledt a doom metal élet, ami a 80-as évek végén, 90-es évek elején meglehetősen népszerűnek tűnt (persze underground mércével mérve), köszönhetően az okkultista hangulatnak, ami ízlésben passzolt a tipikusan olasz horrorok, thrillerek világához (giallo filmekhez). Az újabb hullám azonban nem a Black Hole, The Epitaph, Paul Chain és népes kompániája féle utat kívánta járni, inkább a műfaj egyetemes szabályrendszerét vette alapul. Megszületett a kedvenc trióm is: Doomraiser, Doomenicus, DoomSword, aminek nem túl kreatív névadási tendenciájába azért belerondított a szintén nagyszerű Thunderstorm és Forsaken csapata is. A nagy reményekkel történő indulások azonban egyetlen alakulat esetében sem hoztak maradéktalan sikert, még ha mindenkinek sikerült egyfajta kult státuszt biztosítani a rajongók körében. Minőségben talán a Forsaken és a DoomSword közelítette meg leginkább az első ligát, míg a Doomenicus egyetlen, számomra kedves lemez (Sacred) és demó kiadása után tetszhalott állapotba került. A római székhelyű Doomraiser azonban nem adta fel a küzdelmet, sőt, nagy ívben tesznek bármilyen elvárásra azóta is és tolják komótos tempójukban a nagylemezeket. 2003 óta gyakorlatilag csak egy új gitáros került a zenekarba és az állandóság nemcsak a tagságra, hanem a kiadványok minőségére, hangulatára is bőven ráhúzható. 

Épp úgy megtalálom a kedvenc tételeimet a 2006-os Lords Of Mercy-n, mint az új anyagon, ami következetesen a zenekar véleményem szerint eddigi csúcsteljesítményét, a Reverse című, cirka öt éve megjelent korongját hivatott folytatni. Most is megtalálható minden, ami a zenekar sajátja: a Saint Vitus, Cathedral örökség, amit a Blood Farmers pszichedelikus elszállásai tarkítanak. Az “újabb” zenekarok közt a The Gates Of Slumber állt hasonló módon a zenéhez. Hagyományos doom metal, amit a stoner vonalra emlékeztető elszállt pillanatok tarkítanak, de a füstölgős zenészek világához képest mégis komor és súlyos marad, amit megemészteni természetesen csak megfelelő hozzáállással, hangulat mellett lehet. A csapatnál maradt a csukjás figura megjelenése a borítón, a mély, de ugyanakkor finomabb megoldásoknak is bőségesen teret adó hangzás, valamint az egyértelműen doom közösségnek szánt 50 perc környékén mozgó játékidő (eddig egyszer mentek csak ez alá néhány perccel, de a Mountains Of Madnessen szerepel ugyanakkor leghosszabb daluk is, a Phoenix). A még mindig sok oldalát megmutatni tudó Nicola Rossi énekes ezúttal is ontja magából a karcos, már-már southern ízű hangokat, máskor pedig epikussággal is meggyanúsítható dallamokat, amihez BJ falbontó basszusai és Daniele Amatori dobjátéka járul hozzá teljes összhangban. Gitárosból rengeteget elfogyasztott ugyanakkor a trió, de ez a végeredményre, hangzásra sosem volt igazán nagy hatással. Jelenleg a Nerodia, VII Arcano zenekarokban is tevékenykedő Marco Montagna szolgáltatja a nehézkes riffek egymásra pakolását a szokásosan elszállós szólókkal, aki ha nem is túl ismert, de rutinos rókája az olasz undergroundnak (főként thrash, death zenekarokat illetően).

Tehát bőven akad csámcsogási lehetőségünk az újabb monstrumban, ami ezúttal The Dark Side Of Old Europa címmel érkezett el hozzánk és címének megfelelően nem szépséges kontinensünk dicsőségét és erkölcsi mindenhatóságát hivatott hirdetni. A hangsúly ezúttal a legtöbb halálért, szenvedésért és kirekesztettségért felelős szervezet tetteire fókuszál, amit keresztény egyháznak hívunk. Bűneik tárháza meglehetősen széles, hiszen rengeteg csorbát ejtettek a tudomány megfelelő fejlődésének hátráltatásától kezdődően a boszorkányüldözésig, de maga az ideológia sem elhanyagolható, mely a sötétnek nevezett középkorban az embert élete kezdetétől a végéig szenvedésre kárhoztatott lényként fogadtatta el nagy tömegekkel, akik szépen csúszómászóvá is degradálódtak a hatalmasságok lábai előtt/alatt, hogy majd a túlvilágon minden fasza legyen…

A múltból sírnak fel a rövid Passage című instrumentális tétel gitárhangjai, hogy emlékeztessenek minket olyan dolgokra, melyeket nem illik elfelejteni, majd a Chimera próbálja meg felelősségre vonni a valójában sötétséget terjesztő “atyákat”. Mindez egy végig kísérő, természetesen egyszerű, mégis bólogatásra ingerlő riff kíséretében zajlik, ami heavy metalos lüktetést is ad a dalnak. Már ebben a tételben kiteríti a zenekar minden lapját, hiszen megjelenik a pszichedelia és az epikusság is beköszön szépen. Ez egyértelmű jelzés a hallgatóság felé: ha ismered a zenekart, jó helyen jársz, ha nem, itt bizony ezeket az elemeket fogod megkapni. A jóindulattal könnyednek nevezhető nyitás után aztán rátérünk a Doomraiser valódi erősségére és a címadóval megkezdődik a Cathedral korai éveire emlékeztető vérbeli doom metal. Itt a vallásellenesség mellett a hatalmi réteg intézkedéseinek jogossága is megkérdőjeleződik. Ősi romok alatt régmúlt idők háborúinak katonái porladnak az örökkévalóságig, haláluk okait a történelem hajlamos valami magasztos célnak tulajdonítani: királyukért, hazájukért, eszméikért haltak. Pedig a háború fő mozgatórugója akkor is ugyanaz volt, mint manapság: kiváltságos helyzetbe került emberek önkényes szeszélye még nagyobb hatalom, még több pénz elnyerésének érdekében.

A Tauroctony (The Secret Cult Of Mithras) az évszázadok alatt eltüntetett vallási, kulturális sokszínűséget siratja, amely a kontinens sajátja volt a keresztény vallás megszilárdulása előtt. Ilyen vallás volt a mai napig rejtélyeket tartogató Mithras kultusz is. A történelem előtti idők napistenhitét őrizte meg a Római Birodalom idejében, gyökerei, kapcsolatai kimutathatók voltak az egyiptomi hitvilágtól az indiai vallásokig, de az Újszövetség írói is előszeretettel merítettek belőle. Míg a birodalmakat túlélte, a keresztény egyházat már nem sikerült neki, így a ma emberének már csak töredékek, megmagyarázatlan funkciót betöltő oltárok és utalások maradtak fenn róla (még hazánkban is akad Mithras-szentély Fertőrákos közelében).

Klasszikus vonalvezetése tette a kedvencemmé a Terminal Dusk című dalt, ami a Dread Sovereign melankóliáját juttatta eszembe Nemtheanga vokáljának és manírjainak megidézésével. A dal egyszerű, vegytiszta doom metal, amelynek 2020-ban a puszta megléte is bőven megsüvegelendő. Ugyanezt írhatom a Häxan esetében is, ahol a mélabús kórusok egy másik, sajnálatos módon évek óta hallgató zenekar juttattak eszembe, a Fall Of The Idolst. A lemezt a Continuum, Pt.1. című akusztikus felvezetés után a dühös hangvételű Loathsome Explorer Interpolation zárja, amelynek szövegét az olasz matematikus Luca Valerio ihlette. Valerio annak ellenére, hogy az egyház tagja volt, levelezett és elképzeléseiben egyetértett Galileivel, akivel személyesen is találkozott. Halálos ítélet nem várt rá, de megvontak tőle minden támogatást, valamint a tanítás lehetőségét és elismerés nélkül, kisemmizve halt meg. Az ítélet azonban előbb-utóbb mindenkit utolér, így természetes volt a hidegrázás, amikor a dal végén elkezdődött a “We Are All Doomed!” szöveg ismételgetése…

A Doomraiser nem tartozik a műfaj közvetlen élvonalába, azonban saját maga uralt, viharvert várának romjai közt kétségtelenül tudják, mit kell tenniük ahhoz, hogy a lassú zenék kedvelői ne feledkezzenek meg róluk. A lemezen minden megoldás és gondolat a banda kezdetekben lefektetett elképzelései alapján zajlik, meglepetésnek, újdonságnak nyoma sincs, így értékként maradnak a szerzemények és az ő minőségük. Én az eddigi öt nagylemez közt alig érzek leheletnyi különbséget ezt illetően, viszont nem véletlenül írtam, hogy a Reverse az eddigi legjobb, mert ezt a szintet most nem sikerült megugrani. A The Dark Side Of Old Europa viszont szépen viszi tovább azt, amit a zenekar lassan 20 éve folytat…

augusztus 16.,
augusztus 26.,