Doom's Day

Baphomet (2019)

    A kanadai Quebec tartományban található Charny nevű álmos kisváros alagsoraiban kezdte meg működését a Doom’s Day formáció. Felállásuk 2012 óta stabilnak mondható, egyedül Frank Breton gitáros halála okozott üresedést náluk, de azóta két új taggal is bővült a csapat. Menetrendszerűen jelentkeznek nagyjából kétévente egy-egy új nagylemezzel mindezek ellenére is, úgyhogy aktivitásuk mértékére nem lehet egy rossz szavunk sem. Ellenben ezek minőségi hullámvasútja már egészen más tészta…

Az underground körökben igencsak tapasztalnak mondható zenészek rengetek stílusban kipróbálták már magukat, a Doom’s Day keretén belül pedig az okkult heavy/doom metalnak áldoznak. Zenéjüket úgy lehet elképzelni, mint egy jóval metalosabb, karcosabb változatát az idő közben popzene irányába elindult Ghostnak, de hasonlóként megemlíthető még az azóta földbe állt amerikai Satan’s Satyrs zenéje is a punkos felfogás miatt. A keményebb ének mellett néha lágyabb, gótikusabb ízű megoldások is felütik a fejüket, így színesítve tovább a palettát.

A már említett minőségi ingadozás pedig az egyetlen oka, hogy eddig különösebben nem foglalkoztam velük annak ellenére, hogy több dallal is sikerült már meggyőzniük. Sajnos ugyanis minden albumra 2-3 igazán erős tételt sikerült összehozniuk, amelyek jóval kiemelkednek a többiek közül. Nincs ez másképp a friss, Baphomet címmel ellátott anyagon sem, de talán most tudták összerakni az eddigi legegységesebb lemezüket minden szempontból. Piszkos, sötét heavy/doom egyvelegüknek most is a hagyományos menetelések, valamint DooM (Cardinal Roark, Succubus Irons, Wrath Of Echoes) agresszív éneke adják a kellő erőt és vázat, az összképet pedig thrash, punk elemekkel színesítik, amihez gyakran társul az orgona felcsendülő hangja is. Ez eléggé szétszórt képet mutathat a végeredményről, viszont a Baphometre végre sikerült megtalálni egy olyan egységes hangulatot és hangzást, ami nem szedi ízekre az egész lemezt.

Sokat fejlődött tehát a dalszerzés, vele együtt a gitárjáték, ami szinte végig ízes és szórakoztató. Ez nem egy elhanyagolható tényező, mivel a banda alapvetően slágeres tételekben próbál gondolkodni már a kezdetek óta hol több, hol kevesebb sikerrel. Erre most sem adtak maguknak túlzottan sok lehetőséget, mivel tartották azon szokásukat is, hogy viszonylag rövid kiadványban gondolkodtak. Az átlagosan 3 perces dalok egy alig 28 perces albumot töltöttek meg ezúttal, ami így is csak a második legrövidebb a debütálásuk óta (az 24 perc volt, ami inkább tűnik egy maratoni grind lemeznek, mintsem heavy/doom anyagnak). Eddig csak a The Devil’s Eyes volt hosszabb és bizony ott kapott helyet a legtöbb jó dal is…

Ugyan most sem váltják meg a világot, de megint léptek egyet előre és azoknak, akik szeretik a dögös zenéket, mindenképp tudom ajánlani a munkásságukat, hátha ti is megtaláljátok azokat a szerzeményeket, amelyeket rendszerint hallgatok a kiadványokról. Természetesen minden anyaguk meghallgatható a csapat bandcamp oldalának segítségével.

augusztus 12.,
augusztus 13.,
augusztus 16.,
augusztus 19.,