Double Horse
The Great Old Ones

(Careless Records • 2019)
boymester
2021. április 4.
0
Pontszám
7

Két év csúsztatással került hozzám a 2016-ban indult Double Horse nevű stoner/doom metalt játszó zenekar bemutatkozó lemeze, a The Great Old Ones. Sokáig tologattam én is a kiadványt, mert tucat stoner cuccból bizony időnként annyi felgyülemlik nálam, hogy felhúzhatnék belőlük egy új válaszfalat. De szerencsére most is alábecsültem a műfaj erejét, mivel a zenekar kifejezetten erős, vagy inkább mondhatni hangulatos dalcsokrot rakott össze rágyúrva a húsos és kapaszkodót nyújtó riffekre, néhány érdekes pszichedelikus effektre. Pont ezért közelebb is áll a skálán a hagyományos doomhoz az album, nem fáraszt feleslegesen hosszú jammelésekkel és nem transzportál még akaratlanul sem a végeláthatatlan homokvilág, a sivatag közepére. Egyértelmű a Black Sabbath hatása, valamint annak egyik jelentős utódjának, az Electric Wizardnak.

Persze ének terén most is a szokásos stonerkedést kapjuk laza odamondogatással, de némi torzító azért tudott egyéniséget adni Guille énekhangjának, aki mellesleg a dobokért is felelősséget vállalt. A témavilágot illetően sem távolodott el a zenekar túlzottan a stoner alapoktól, hiszen a dark fantasy vonalat nem az okkultizmus szemüvegén át közelíti meg, sokkal inkább a bódító szerek használatának igénybevételével próbálják közelebb hozni a hallgatósághoz. Ez jelentős különbség, akárhonnan is nézzük: más dolog beleélni magunkat a sárkányok és mágusok létezésébe, mint annyira szétcsapni magunkat, hogy repülő zöld gyíkokat vizionáljunk magunk körül. Ami még szimpatikus, hogy mindezt nem is veszi túl komolyan a csapat, a súlyos riffek, finom kis játékok egyértelműen bódítani akarnak, hipnotizálni és kiemelni a hétköznapokból. Elég egy pillantást vetnünk például a borítóra: ami elsőre egy méltóságteljes galaktikus királyság tróntermének tűnik, alaposabban megnézve már kevésbé tud magasztosságot sugározni. Lovag-királyaink olyan szinten vannak szétcsúszva, hogy teljes biztossággal kijelenthetjük: a bal oldali csóka sem C-vitaminnal dúsított gyógykeveréket inhalál a gyanúsan zöld tégelyből. Tetszetős kép, viszont ehhez kapcsolódóan egy kis csalódás is ért: a digipack borítója sokkal sötétebb a neten fellelhető ábráknál és nehezebb is kivenni belőle az alakokat. 

A barátkozás sem volt azért teljesen zökkenőmentes a lemezzel a pozitívumok ellenére, hiszen mindjárt a nyitó tétel, a címadó The Great Old Ones egy kisebb csalódással ért fel nálam. Először is, mit várunk egy ilyen címmel? Szerintem mindenki számára egyértelmű: Lovecraft hangulatot. Ebből nem sok érződik és az utolsó negyedén kívül a dal különösebben érdekes sem tud lenni. Még jó, hogy az egyik legrövidebbről van szó. A Seventh Seal aztán felültet a végzet vonatjára, ami irgalmatlan málházós riffekkel lendít túl minket minden apróságon. Vastag gitárhangzás jellemzi egyébként az egész produkciót, amelyek néhány részletet lehet, hogy eltakar, de kellő energiát biztosít a kezdetektől az utolsó percig. Különösen kedvenc lett a világ egyik legrégebbi halucinogén anyagáról szóló “dalocska”, a Mescaline. Fő fonalának olyan érzete van, mintha egy 70-es évekből kiragadott trip öltene modern formát. Erre elég jól rásegít néhány régi narráció beszúrása is. A Dragons From Outer Space egy jóval rövidebb tétel, viszont sajnos a négy perc környéki játékidejével is igencsak unalmasra sikerült. Egyetlen témát variál, különösebb történés nélkül. Ebbe az unalomba ugrik fejest az Aquelarre a maga 10 perces menetelésével. Nem tudom, hogy ennek a monotonitására már maga a zenekar figyelt-e fel, vagy a hangmérnök bökte oldalba őket, hogy ideje lenne felébredni, de végre tempóváltásokat is hallhatunk, ami kifejezetten szerencsés a dal megítélését illetően. Ezek után már csak a Psychomania van vissza és egy bónusz tétel, a régebben keletkezett All Of Them, ami minden formátumban elérhető és egyébként is teljes mértékben beleillik a dalok sorába. 

Egész hangulatos anyag lett a The Great Old Ones, de visszafogottságával, ritkán történő eseményeivel igazán rá kell hangolódni a meghallgatására. Hiába a tradicionálisabb megközelítés, ettől még nem húzza ki magát teljesen a stoner betegségek alól, a hosszú, monoton riffelések gyorsan unalmassá tudnak válni. Ilyenkor a műfaj rajongói rögtön nekem szokták szegezni a kérdést: és akkor mi a helyzet a funeral doommal? Nos kérem, az egy teljesen más hangulat és történet….

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.