Draghkar
At The Crossroads Of Infinity

boymester
2020. szeptember 4.
0
Pontszám
8

Hol jobb, hol rosszabb lemezek sokaságában működött már közre az amerikai death metalos Draghkar legénysége, arról nem is beszélve, hogy a 2016-ban született projekt egészen idáig komplett átjáróházként működött a környékbeli hordák szenészei számára. Úgy néz ki, végre stabilizálódott a helyzet és a csapatot megalapító, összefogó Brandon Corsair (Grave Spirit, Serpent Rider, Azath, Ghul, Skullsmasher) már nem csak demókban gondolkodhat. Gyorsan fel is rántotta Cameron Fisher (Iconoclasm) basszerrel, Phil Segitho (Caver, Edferus, Desekryptor) dobossal és Kuciemba (Drawn And Quartered) gitárossal bemutatkozó anyagát. Brandon az ének jelentős részéről is lemondott, főleg, hogy érkezett egy olyan erőteljes orgánummal rendelkező illető a csapatba, mint Daniel Butler (Acephalix, Vastum). Megszületett tehát az At The Crossroads Of Infinity című anyag, aminek dalai szerintem már régóta formálódhattak, hiszen a rutinos brigád pillanatok alatt feljátszotta. A minimális fekete fém hatásokkal rendelkező, retro hangulatot árasztó, mindössze 34 perces korong körülményei ellenére bizony megérdemli a figyelmet: mivel elég meggyőzőre sikerült.

Kortalan death/black zuhataggal ömlik a nyakunkba az albumot indító The First Death, heavy metalos tempóval, amit aztán többször is nagyobb lángra tudnak tekerni. Szintén a régi iskolák hangulatát idézi a thrash metalosan sikító szólók sokasága. A változatosság ellenére azért nem kell félnünk attól sem, hogy darabjaira, szakaszokra hullana a zene, mert szerencsére a dalírás a helyzet magaslatán maradt. Egyetlen gondom ezzel a dallal, hogy már a lemez elején 5 perc fölé kúsznak vele és itt jobb lett volna véleményem szerint egy rövidebb kanócon, nagyobb lánggal égő szerzemény. Ennek a szempontnak tesz eleget a Beyon Despair, The Dawn Of Rebirth, amiben még több a thrash, valamint a death metalos aprítás is. Az An Erosion Of The Eternal Soul ismét hosszabb, jóval hosszabb szerkezettel próbálkozik, ezúttal több sikerrel, hiszen az eddigi palettát felturbúzzák némi doomos lassulással is, ami jóval sötétebb túnusba helyezi a tételt. Itt érződik igazán az is, hogy mennyire próbáltak hanzás terén a 80-as évek végére és a 90-es évek első felére koncentrálni. Hogy a hangulat miatt megérte-e feláldozni a tiszta hangokat és néhány elsikkadó ötletet, azt persze mindenkinek saját ízlése szerint kell megítélnie. Szerintem inkább koptatott, öregített a végeredményen, ami egy lehelletnyivel modernebb megszólalással nagyobbat is üthetne.

Az epikus atmoszféráért felelős Seeking Oblivion könnyed kezdése szerintem például teljesen felesleges a kórusokkal, hiszen nem opera lesz belőle, hanem egy rohadt jó death metal mészárlás. Szerencsére a Pursued By Black Forms esetében már tették, amit tenni kellett és lángba borították a hallójárataimat, az egyensúly megteremtése érdekében pedig épp időben érkezett az újfent doomos címadó dal.

Örülök neki, hogy ez a projekt zenekarrá formálódott, mert így képzelek el egy valamire való bemutatkozást, ugyanakkor azt is várom, amikor ez a csapat saját ötleteit egybedobálva fog lemezt kiadni, nem pedig egy évek óta formálódó anyagot feljátszani. Ha kedveled azt a korszakot, amikor a black és death metal épp formálódóban volt a 80-as években, akkor tegyél ezzel az anyaggal egy próbát, mert meglepően szórakoztatóra sikerült.