Ha már a Dream Theater elhatározta, hogy jövő év elején teljes egészében eljátssza a Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory lemezt Európában is, és ha már 20 éves az ominózus remekmű, akkor én is úgy döntöttem, hogy újabb kihívás elé vetem magam: megkísérlem összeszedni a gondolataimat a lemezzel kapcsolatban.
Vitathatatlan tény, hogy a progresszív metal sziklaszilárd bástyái közül ők építettek fel néhányat. A When Dream and Day Unite, az Images and Words és az Awake triumvirátusának ismerete alap (!) kell, hogy legyen minden metalt vagy rock zenét hallgató ember számára, ugyanannyira, mint az Operation: Mindcrime vagy az A Pleasant Shade of Gray. Zenekarok ezreit inspirálták ezek a mesterművek, és teszik ezt a mai napig. A 90-es évek második fele aztán sokakat megtréfált. Lehetne sorolni azokat a zenekarokat, amelyek vagy földbe álltak, vagy hátat fordítottak a múltnak, és elkezdtek nyitni a mainstream felé. A Metallica név ismerősen cseng? Nos, a Falling into Infinity lemezt sem kell bemutatnom senkinek. Ma már persze másképp hallgatja az ember, de az Awake és az A Change of Seasons zsenije után úgy tűnt, mintha ők is faképnél hagyták volna a múltat, szóval, finoman szólva is érzékenyen érintette a D.T. rajongókat. Persze Petrucci-ék is belátták, hogy hiba volt kiadni a kezükből az irányítást, és azóta is teljes művészi szabadságban alkotnak. Aztán kijött a Liquid Tension Experiment két fantasztikus anyaga és onnan Jordan Rudess át is vette Derek Sherinian helyét a megazenekarban (bár közvetlenül Kevin Moore után is lett volna lehetősége csatlakozni).
A Falling nehéz időszakából adódó frusztráció, Jordan Rudess érkezése, LaBrie még mindig nem 100%-osan gyógyult hangszálai (ételmérgezés) – amelyek állítása szerint csak 2002-re jöttek helyre teljesen –, az elhatalmasodott bizonyítási vágy, az ijesztő mértéket öltő zenei tudás, és a bennük tobzódó kreativitás olyan energiákat szabadított fel a kvintettben, amelyek csak kivételes alkalmakkor fordulnak elő egy-egy zenekar életében, sokan meg sem tapasztalva azt. Anno ilyen időszak lehetett James LaBrie csatlakozása is, és lám, született is egy megismételhetetlen opus, az Images and Words. 1999-ben aztán titokban elkészült a Metropolis Pt. 2, és az államat a padlóról azóta sem tudtam összeszedni, de a fél világnak tátva maradt a szája, abban biztos vagyok. Nemhogy visszatért a Dream Theater, de ezzel a lemezzel leiskoláztatta az egész zeneipart, maradéktalanul meggyőzött minden kétkedőt, hogy ezt a formációt nem lehet könnyen leírni, sem egy kalap alá venni más bandákkal. A Scenes from a Memory felültette a D.T.-t a progresszív metal trónjára, ilyen nívójú művel egyszerűen nem lehetett versenybe szállni. Semmilyen szempontból! Még a lemezborító is a legtalálóbb, legeredetibb darab az összes Dream borító közül (az a Dave McKean készítette, aki a Batman képregény egészen különleges és bizarr Arkham Elmegyógyintézet történetét illusztrálta).
Rudess, a billentyűs hangszerek mágusa és a bostoni Berklee Zeneakadémián anno megismerkedett Petrucci–Myung–Portnoy félistenek pazar élményt nyújtanak az ágas-bogas reinkarnációs történetet rejtő konceptlemez minden másodpercében. A 77 perc és 12 másodpercnyi lenyűgöző momentum mind egyetlen lúdbőrös élménnyé avanzsál. Egészen döbbenetes és ritka jelenség! Az album tobzódik az igazi érzelmekben mindenféle túlzott szentimentalitás nélkül. A Through Her Eyes és a Spirit Carries On felcsendülésekor olyan módon rohamozzák meg az embert az érzések, gondolatok, hogy ezek a dalok az albumon belül is külön eseménynek számítanak. Nehéz elképzelni, hogy ezt fokozni lehessen. Ráadásul a Spirit Carries On szívet-lelket átjáró pozitív üzenete nem egyszer kalauzolt az életem bizonyos állomásaiban a történések másfajta megközelítése felé. James LaBrie hangja képes kifejezni az érzelmek minden finom árnyalatát, bármelyik dalról is legyen szó. Néha egészen gyengéd (hangszál)húrokat penget, máskor teli tüdejéből ereszti szabadjára dallamait. A Beyond This Life ékes példa mindkettőre.
Vajon mit lehet elmondani röviden arról a zenei teljesítményről, ami a Scenes from a Memory-n hallható? A szintet, amelyet ez a műremek a zenén belül képvisel, azt csakis a Rolls Royce vagy Patek Philippe sztenderdekhez hasonló kritériumrendszernek lehet megfeleltetni. Mindegyik zenész külön ismertetőt érdemelne az alapján, amit ebben a 77 percben bemutat. Szuperlatívuszok ide vagy oda, Petrucci, Portnoy, Myung és Rudess zenei tudása és a dalszerzői készsége a csiszolt gyémánt attribútumaival rendelkezik, és ezt nem lehet akármilyen zenészről elmondani. A pallérozott elme és a kazánként dohogó szív izzó fényét sikerült egyetlen összefüggő eposszá varázsolni, ezt máshogy nem tudnám megfogalmazni, mert ami itt hallható, az több mint mágia. Főleg 20 év távlatában lehet ezt megállapítani, hiszen az idő a progresszív zenék igazi klasszikusává érlelte a Scenes-t (is). Ahhoz, hogy olyan dalok szülessenek, mint az ultrakomplex Dance of Eternity, a hegycsúcsként tornyosuló, keleties ízekkel megfűszerezett Home, a monumentális Finally Free, a simogató, finoman az ujja köré csavaró Overture1928/Strange Deja Vu, a keményebb élt domborító Fatal Tragedy/Beyond this Life páros, meg az összes többi csoda, ahhoz tényezők egész sorozatának együttállása szükséges. Kellettek hozzá a zenei iparban bekövetkezett radikális változások és akkori trendek, azaz a Falling tapasztalatai nélkül a Scenes is valószínűleg másképp festene. Kellett hozzá a LTE két lemeze, és kellett a megfelelő pillanatban bekövetkezett tudatalatti „éhség”, a kreativitást előmozdító, belülről fakadó, titáni lelkesedés.
A D.T. korábban elkészített lemezei mind egyedi kvalitásokkal rendelkeznek, hozzátéve valami újat, eltérőt az út előzőleg lefektetett mérföldköveihez. Ezt teszi a Scenes is. A sajátos hangulatú konceptlemezzel magasabbra helyezte a lécet, mint bármikor korábban. A grandiózus mű túlszárnyalt minden képzeletet, és meglepetések garmadával halmozta el a hallgatót. Az a bizonyos éhség táplálta mindezt, amely a szabadjára engedett vadat jellemzi. Amikor a zenész úgy éli meg, hogy végre megmutathatja, mit tud, és eltökélten be akarja bizonyítani (többek közt a kiadónak is), hogy neki van igaza, és szembesül azzal, hogy újra béklyók nélkül alkothat, akkor szinte parázslik az ihlet. Elég csak a lemez jazzes kirohanásaira gondolni (pedig mennyi minden van még azon kívül!), hogy érzékeljük a dalokban a zenész kitörő örömét és alkotói szabadságát. Nem véletlen, hogy spontán jelleggel készült el a korong, tízszer kevesebb idő alatt, mint amennyit a Falling fáradtságos cizellálásaiba belefektettek. A művészetet nem lehet lemérni patikamérlegen; vagy létrejön az a vibráló energiamező, vagy nem.
Ez a túlfűtött, természetesen feltörő termékenység viszont nem tarthat az örökkévalóságig, mert az ilyesmit nem lehet erőltetni. Ha egy zenekar rááll egy rutinra, és lemezek sorait adja ki, kialakul egy séma, sőt, megfelelési kényszer, majd elkezdi önmagát ismételni. Nagyszerű lemezeket adott ki a Dream később is – számomra a Six Degrees of Inner Turbulence szintén a gyöngyszemek között foglal helyet –, de az újdonság ereje és a megfoghatatlan plusz lángja később kihunyt. Paradoxon, hogy a progresszív metal kvázi kiszámítható műfajjá vált Petrucci-ék keze alatt, de ezt mégsem róhatom fel nekik. Inkább dicséretes az a tény, hogy koncertjeiken a teljes diszkográfiából szemezgetnek, és nem egy bejáratott koncertprogramot sóznak a rajongók nyakába ugyanazokkal a dalokkal. Már csak ezért megéri sokadjára is megnézni őket a színpadon, a gigászi élő teljesítményről nem is beszélve.
Későbbi lemezeiken védjeggyé, márkajellé vált minden, amit a Scenes from a Memory-n játszottak először, de az 1999-es költemény megmarad kísérletezőzek, előremutatónak, páratlannak. Ezzel a tekintélyes anyaggal koronázta meg a pályáját a Dream Theater, és az idő azt is bebizonyította, hogy nincs ennél feljebb. Az album elindításakor a zenehallgatás zenitjére kerülünk, ahol csak kevesek foglalnak helyet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Pályafutásuk csúcsműve szerintem.
Fantasztikus lemez. Fantasztikus volt a koncert is anno a PeCsa szabadtéren.
Sokat jelent, és másképp tudom hallgatni egy ideje személyes tapasztalat kapcsán.
Az a fura, hogy a pt.1 a kedvenc Dream Theater számom, ez meg a kedvenc lemezem:)