Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlít a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínyre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!
A nemzetközi összefogásból született Dream Unending kapcsán már volt szerencsém cikket megosztani veletek, méghozzá a duóként működő zenekar Tide Turns Eternal című bemutatkozó lemezének hála. Kivételesen erős, atmoszférikus death/doom metalt hoztak össze a srácok azon a korongon egy évvel ezelőtt és ennek köszönhetően úgy fejeztem be a cikket, hogy nagyon szívesen venném a folytatást. Most már bizonyossá vált, hogy nem egylemezes közreműködés született meg a projekt képében, hiszen már el is készültek a folytatással, ami viszonylag gyors megjelenése ellenére nem veszített a megteremtett értékből, hanem még tudott is hozzáadni ahhoz az ismerős, mégis kellemesen csilingelő álomvilághoz, melyet megteremtettek maguknak. Nem csoda ez különösebben, hiszen zenészeinknek nem ez lesz az első sikerszériája, de nem szeretném még egyszer leírni, hogy milyen előzményekre lehetnek büszkék. Legyen itt elég annyi, hogy az írásért felelős Justin DeTore csúcsra járatta az agytekervényeit, a gitárokért felelős Derrick Vella pedig nem vonakodott teljesíteni az elképzeléseket egy percig sem. A történet azonban nem ennyiből áll: tovább bővült a vendégzenészek listája is, méghozzá igazán különleges módon.
A debütáláshoz képest tovább finomodott, formálódott a Dream Unending, melyben több elszállás, elvontabb hangulati elem kapott helyet, ám ezek cseppet sem csökkentettek az alapvető végzet súlyán, pusztán tovább árnyalták annak körvonalait. A monumentális nyitány még megmarad a hagyományosnak nevezhető melodikus, atmoszférikus death/doom vonalon, de ez pont elég ahhoz, hogy közel negyed órájával magához láncoljon. Általa kapcsolódunk a gyászra épülő sorozatunkhoz is, bár egészen más oldalról. A legtöbb hasonló projekt az elmúlás magányos és visszafordíthatlan, gyötrő mivoltára koncentrál, addig itt egyfajta megvilágosodás kapcsolódik hozzá: a lélek nem megsemmisül, hanem függetlenné válik a testtől és egy új, ismeretlen világba készül. Ezzel a hozzáállással szépen szembe fordulnak a legtöbb hasonló zenekarral. A címadó minden pozitívuma ellenére csak egy részlet a nagy egészből, mivel erre a produkcióra így érdemes tekinteni. Sokkal tovább mélyíti az anyagot a tiszta ének megjelenése, amit a „millió bandában hallható” Phil Swansonnak köszönhetünk elsőként.
Foglalkoztatottsága okán nagyon sokszor leírtam a véleményemet róla, de hogy ne kelljen linkelgetni, rövid leszek: zseniális énekes, aki hol megmutatja ezt a tulajdonságát, hol jól elrejti. Sosem gondoltam például, hogy klasszikus heavy metal, heavy/doom metal bandán kívül ilyen közegben is hallani fogom. A lényeg: a Secret Grief rövidsége ellenére egy fantasztikus dal, amit tovább színesít Leila Abdul-Rauf trombitájának megjelenése. Az álomképeknek tökéletes melegágyat biztosító, a lemez közepén található két instrumentális tétel hallgatása során merült fel bennem, hogy nem is lett volna szükséges darabokra bontani a kiadványt, simán lehetett volna egyetlen monumentális szerzemény. Ezt tovább erősítette a nyitányhoz hasonló Ecstatic Reign 16 perce, amiben értelmet nyer az egész lemez. Az eddigi ívek elérik csúcspontjukat minden területen: ez minden bizonnyal az év legjobb death/doom tétele. Az elmúlt hónapokban egész jó lemezeket kaptunk a műfajban, így nem mondanám, hogy a teljes kiadvány olyan egetverően kiugró, de az erényeit felesleges lenne elvitatni, így nem spórolok a pontokkal sem. Ritkán hallani ennyire hatásos komorságot a szépség leplébe burkolva, azonban meg kell adni neki a megfelelő alaphangulatot, nem fogyasztható bármikor és bárhol.
És akkor jöjjön a demó…
Egybefolyik az álomvilág a valósággal. Az ismeretlenbe vezet utunk, ahol nem tudjuk mik várnak ránk a másik oldalon. Legyen az egy bűztől zöldellő élőhalott vagy egy óriás pók, egybefolynak a horrortörténetek és egy rémálomként öltenek testet. Ismeretlen helyről származik az Arachnophile, akiknek demoja groteszk brutalitással vegyes halálszagot áraszt magából. Erőteljes és energiával teliek a riffek, komótos, de határozott léptekkel rohanhatják le az óriás pókok és a zombik az árnyékvilágot.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
