A lengyel Drown My Day 2006 óta repeszti az underground hallójáratokat deathcore muzsikájával, tehát nem éppen fiatal csapatról van szó. A műfaj elkötelezettjei alighanem ismerik a 2013-as Confessions debütálást, és akik a mai napig látnak potenciált a műfajban, a The Ghost Tales-t sem hagyták figyelmen kívül. Leszögezem, nem mindig azokról a bandákról írunk ismertetőt, amelyek a kedvenc műfajunkba vágnak, néha „be kell vállalni” olyan anyagokat is, amelyek „rendszeridegenek”. Ebből le lehet szűrni, hogy a deathcore nem tartozik a kedvenc zenei irányzataim közé, és akkor még nagyon diplomatikus is voltam. Azonban amikor a deathcore-t mérsékelt arányban vegyítik más eszközökkel egy bizonyos hangulat elérése végett, akkor többször is éreztem a stílus létjogosultságát és vérpezsdítő erejét.
A Drown My Day nem éppen ilyen. A The Ghost Tales a műfaj többé-kevésbé szigorú határain kívül nem nagyon merészkedik, ezért szükség van némi vonzalomra a szóban forgó zenei ágazat iránt. Ennek hiányában osztom meg az észrevételeimet a lemezről. Egyébként igyekszem időnként meghallgatni egy-egy deathcore anyagot, például a Carnifex (augusztus 2-án jön az új lemez!), Thy Art is Murder (múlt héten jelent meg a Human Target) lemezeibe bele szoktam fülelni, meg minden másba, amit alkalmanként felém sodor a szél. Azonban legtöbbször azt konstatálom, hogy ahhoz, hogy a hangszerekkel eljátszott csupasz riffek mögött hangulati tartalom legyen, egyéb eszközökhöz is nyúlni kell (lásd: The Faceless, Fallujah), különben az anyag élettelen stílusgyakorlattá, technikai oktatóanyaggá válik, és a szikár breakdownok mögötti ürességet nem tölti be semmi. A groove metalban is megfigyelhető, hány lemez szól a felszínes riffelésről. Megvan a súlyosság, a gyilkos hangzás, de nincs lelke a daloknak. Kevés banda képes olyan fogós, nyaktörő groove-okat gyártani, mint a Pantera, akik mellesleg törekedtek arra, hogy a dalaiknak karaktere legyen. Mindezzel természetesen lehet vitatkozni, mivel teljesen laikusként, mondhatni, külső szemmel teszem ezeket az észrevételeket.
Nos, a Drown My Day messze nem a legrosszabb, de nem is a legizgalmasabb zenekar a fennebb említett ismérveket alapul véve. Minőség szempontjából a lengyelek képesek arra a nívóra, ami a nagyokat is jellemzi, vagyis az ultrasúlyos deathcore-ra jellemző hangzás adott, a vokál ugyanaz az acsarkodás, mint sokaknál, megtoldva scream-ekkel és némi malacvísítással (szerencsére kevés), ezer helyről ismerős breakdownokkal, és a középtempós groove-ok úgy szólnak, mintha receptből írták volna ki… Talán éppen ez is a baja az anyagnak. A lemez olyan, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Jól össze van rakva, a banda technikailag a helyzet magaslatán áll, de a számok többsége alapján nem hiszem, hogy meg fogom tudni különböztetni az anyagot más hasonló kiadványtól. Ugyanakkor felütik a fejüket erősebb momentumok, például a Battle Royale utolsó harmadában az elnyújtott gitárhangok nagyon jól passzolnak a fejet leszakító riffekhez, a Blue Skin című tétel pedig önmagában erősnek mondható, ezt ki is emelném a többi közül. Szerencsére, és ez mindenképpen pozitívum, gitárszólók is hallhatók ebben az ideális hosszúságú 32 percben.
Hangosan megszólaltatva a CD-t, el kell ismernem, hogy rendkívül súlyos matériát préseltek a korongra, és aki kristálytisztán megszólaló, csigolyaroppantó riffeknél nem sokkal vágyik többre, az maximálisan meg lesz elégedve, sőt, annál még többet is fog kapni. Maga a CD is tetszetős digipak csomagolás, adtak a kivitelezésre is. A szövegek, érdekes módon, kísértettörténetek, amelyeket én sehogy sem tudok ehhez a zenéhez társítani hangulatilag, de mindenesetre jobb, mintha dühös alakok akarnák nekem megmondani a tutit az életről.
Én legszívesebben hatost adnék az anyagra, de abban benne lenne a személyes ellenszenvem a műfaj iránt, ami nem lenne fair, emellett úgy gondolom, az anyag a maga stílusában hozza az elvárhatót, így a hetessel közelebb állok egy tárgyilagosabb értékeléshez.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
