Drown

Subaqueous (2020)

Ki ne ismerné azt az érzést, amikor egy sűrű, fárasztó nap után másra már nem vágyik, mint egy kis pihentető, magába temető funeral doomra. Ilyen eshetőségre illik bekészíteni magunknak valami igazi különlegességet, legyen szó régi klasszikusról, vagy az új generációt képviselő kiadványról. Jómagam mostanság a múltba tekingettem a legtöbbet, ami nem azért van, hogy pótoljam esetleges lemaradásaimat, hanem azért, mert az utóbbi egy-két évben kissé megcsappant a műfaj termelőképessége. Ugyan minden évre akad néhány nagyszerű kiadvány, amit legtöbbször a nagy bandák valamelyikének köszönhetünk, de ők már közelebb állnak a nyugdíjhoz, mint a megújuláshoz. Így külön is megörültem, amikor megtudtam, hogy az egyszemélyes projektként működő Drown ismét egy friss anyaggal jelentkezett. Méghozzá egy régi kedvencem, az Unsleep folytatásával, amit minden funeral, death/doom rajongónak csak ajánlani tudok, ha eddig valami bődületes tévedés, fatális véletlen során kikerülte. Persze most jöhetne az okoskodás, hogy ez a Slow nevű projekt anyaga…ami egyébként nem tévedés.

A mélytengeri rémálomba vezető album igazából így jelent meg még 2014-ben, ám nemrég újra kiadták immár Drown lemezként, felújított hangzással, ami azért bőven ráfért. Igazából teljesen mindegy a név, mert mindkettőnek, valamint számtalan más projektnek a vezetője, mindenese az igencsak fiatal Markov Sokora, akinek fejlődését követhetjük végig sorozatos próbálkozásai alatt (Aureole, Krukh, Slow, Tchornobog). Ennek eddigi legimpozánsabb vállalkozása az elsőre zseniálisra sikerült Unsleep folytatása, ami most Subaqueous címmel jelent meg többféle formátumban is. A két lemez kapcsolata egyértelmű: az első tartalmazta a Drowned I-V. című dalokat, most pedig megkapjuk a VI-VII. tételeket. Gondolom feltűnt, hogy ez összesen két új dalt jelent, de kétségbe ne essetek, mivel ezek összesen 42 percnyi elmerülést és revelációt ígérnek nekünk.

A Mother Cetacean és a Father Subaqueous alcímeken futó dalok valódi utazást jelentenek a határtalan mélységbe, ahol már sosem látott vendég a napfény, viszont állandó lakos a mindent porrá zúzó, örökös és nehézkes csend. Amit egyszer maga alá gyűr a félelmetes víztömeg és nyomás, az emberi ésszel felfoghatatlan ideig viseli a súlyt. Az óceán mélyén egy láthatatlan erő húz lefelé ebbe a pokoli világba, ahol sosem látott lények emésztenek fel minket nyálkás testükbe, amihez hasonlót még H.P. Lovecraft is nehezen tudna megálmodni.

A kilátástalanság ellenére mégis van tehát itt élet, olyan dolgok, melyek rejtve maradnak előttünk. Ilyen maga a halál is, amivel kapcsolatban mindig ott lebeg a remény, hogy nem a végső búcsút jelenti, hanem egy hatalmas lépést egy felfedezésre váró, új világ felé. Ez az út mindig bizonytalansággal, félelemmel párosul, amit kitűnően átad nekünk a Drown, akárcsak Adam Burke újabb nagyszerű borítómunkája. Ugyan a tengerek, óceánok rejtelmei nem újszerűek a műfajban, gondolok itt az Ahabra, Markov munkáját mégsem lehet ehhez mérni. Míg a németek határokat, keretet szabtak szerzeményeiknek, mondhatni dalokban gondolkodtak, itt egyetlen érzelemfolyamról, szabadon áramló zenéről beszélhetünk csak. A végeredmény természetesen erőteljesen hangulatfüggő ennek megfelelőn: vagy magával ránt és az időt kizárva sodor el az egyébként nyugalmat, békességet sugalló tetszhalotti állapotba, vagy türelmetlenül kikapcsolod öt perc után, mert nem erre van szükséged ebben a pillanatban. Igazán komoly kihívásnak mégsem tekinthető a Subaqueous, mivel ha türelmesek vagyunk, gyorsan megnyitja a szívünket: a baljós zúgások, morajlások és mély, nyugtalanító hörgés mellett megjelenik a hatalmas erő iránt érzett tisztelet és valami megfoghatatlan szépség, ami csak a minőségi funeral doom sajátja.

Akármelyik csoportba is kerültök, egy dolog felől nincs kétségem, hogy már az év első felében megjelent 2020 egyik legfinomabb funeral doom albuma, amit kár lenne kihagyni.

augusztus 16.,
augusztus 26.,