Droŷs
And if...

(Polymorphe Records • 1998)
Winci
2023. augusztus 20.
0
Pontszám
7

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
Egy másik mondás szerint nincs helye az olyan történelmietlen kérdésnek, hogy „Mi lett volna, ha….?” – ezzel az albummal már annak idején is ezt kérdezte magától egy feltűnt és eltűnt banda…

Egylemezes kincsek rovatunkban ezúttal a francia Droŷs csapatának And If… című 1998-as lemeze került a lejátszónkba. Az önbeteljesítő cím eleve egy érdekes téma: „És ha…” A csapatról szinte semmit sem tudni, de a nemzetközi fémenciklopédiába azért került némi adat a tagokról és a zenei előzményekről. A banda 1989-be alakult. Szerepeltek legalább három válogatás, illetve split-lemezen, készítettek EP-t és több demo-t is. A banda kiadványai: Adrift (Demo 1992), Experience (EP 1995), Yvelive (Split 1995), Promo-Tape (Demo 1996), Promo-Tape 97 (Demo    1997), And If…(Full-length 1998). Mára már – valószínűleg – becsben tartott szalagjuk mai szemmel kezdetleges rajzolatú borítója az illusztrációja az egyik YT-os felvételüknek és az említett enciklopédia borítóképének (a kézzel rajzolt logóval). Lemezük az azóta eltűnt független kiadónál, a Polymorphe Recordsnál jelent meg. Manapság retro-lázban készítenek ilyen kialakítást és hangzást, de általában nehéz pontosan megközelíteni annak a kornak a hangulatát. Jó irány- és arányérzékkel a banda fotója is azt a metalzenei eklektikát sejteti, amikor együtt volt jelen a Metallica, a Faith No More és a Death, a Sodom és a Helloween, az Fates Warning, az Alice in Chains és a Guns ’N Roses, nomeg a Voivod. Ja, hogy ez a mondat egy-két csapat hiányában ma is igaz lehetne a zenekarokkal és az image-dzsel? A promo fotó már nem mutatja meg, hogy egy akkor már javában nem latexbe, vagy talpig szegecsbe öltözött csapat milyen zenét játszik. A banda felállása: Jean-Michel Boudet (R.I.P.) – basszus, Nicolas Borg – dobok, Benoit Antonio – gitár, Erik Moisset – gitár, Alexandre Zangueneh – ének.

Hát hallgassuk akkor mennyire időtálló a korong! Meglepetésemre az első dal valóban amolyan amerikai prog-metal riffel indul, a basszus és a dob egészen önálló életet él. Nem zeneileg tapasztalatlan alakok csapatának tűnik. Alig 1 perc után azonban a furcsán, de nem rosszul, széthúzott sávokra kevert zene nyers death/thrash-be vált. Monoton kántálással és a szertelen ritmust kísérő énekkel a zene folyamatosan sebességet vált. A két oldalra kikevert, sokszor párhuzamosan tercben, vagy kvintben és majdnem abban, mert disszonánsan játszó gitárok között pattog a funkys basszus. A gitárok játéka most már amolyan techno-thrash. A zene pedig számomra egyre inkább a Mekong Delta, Xentrix, az érett korszakú Death, az Exodus és a Fates Warning elegyének tűnik. A dal utolsó szakasza keverésében is érdekes a visszhangos, elmesélős, (a későbbi black metalban jellegzetes) énekbetéttel. Az első, az On the Trail of Koan dal lágy pengetéssel ér véget. A második nóta a Godfather of Sin ismét a technikás riffekre épít, jó ideig az ezekkel való játszadozást halljuk. A keverés hangzása – szerintem – mára egészen unikummá vált. Legalábbis sokan próbálnak ilyen régisulisan hangozni manapság. Valahol a demotól több, de az öblösen döngő death/thrash keverésektől messze elmarad – vagy az akkori technikai lehetőségek miatt, vagy szándékoltan. Minden esetre ez a hangzás nagyon jót tesz ennek a zenének! Minden sáv jól kihallható, nincsenek visszhangos duplikációk a másik oldalon. Csak a dob az, amelyik mindkét oldalt és a közte lévő teret betölti. Különösen tetszik a dobszerkó száraz hangzása, valóban korhű. Manapság a dupla lábdobbal is kettőzött pedállal a sokak által nagyra tartott dobosok játéka a golyószóró-hangzás miatt nekem általában unalmas és lélektelen. Mintha ezt a megállapítást akarná igazolni a harmadik, Experience c. nóta: hangulatos dobjátékkal indul, lebegős gitárok segítik a hangolódást, aztán megint jön az az agyas gitározás két oldalt a jazzes basszus felett. Néha egészen doomos, Sabbath-os riffek tűnnek fel, máskor, mint a negyedikként érkező Forbidden Ritualban a kor thrash zenéjének jellegzetes, sokszoros riffelése (itt megint az Exodus jut az eszembe).

Úgy általában a francia zenekarok muzsikáját (amik ezidődájt eljutottak hozzám, vagy hozzánk és azóta a Fémforgácson feltűnő bandák tevékenységét is kutatva) különlegesnek tartom. Amiken megakad a szemem/fülem, bármely stílus is legyen a fő irányuk, az sosem jellemezhető egy-egy irányzat követésének. Mindig valami kohézió eredménye, amit hallunk. Most a Droŷs hallgatásakor is így gondolom. Bizonnyal tudnánk, hogy milyen fesztiválon lépne fel ez a banda ma („and if„), pl. a Brutal Assault-on, vagy a Hellfest-en … és a LowLand-en is, de mindegyik mástól különbözne. A lemez felénél, a súlyos léptekkel induló Adriftnél hallom, hogy a motívum a Mob Ruleson is szerepelhetne lelassítva (vagy itt szerepel inkább gyorsítva) – itt már arra gondoltam, hogy ez a lemez sok figyelmet igényel. Első, de harmadik hallgatásra is kiismerhetetlen. Ez a dal meglehetősen sok hangerő, és ritmusváltással szórakoztat, alapvetően lüktető, lovaglós reszelése, jócskán sok ének nélküli témája szinte instrumentális dallá varázsolják. Az Inner City csak megerősíti az előbbieket. Jóllehet, dallamában az előző folytatása, előadása leginkább egy keretekbe szabott jazz jam session benyomását kelti, míg végre a mélyből előtör a két torzított gitár. Folytatódik a mostanra megszokott, hangszersávokra kevert, agyas párhuzamos reszelés két oldalt, az önálló életet élő basszussal. A dal harmadik harmadában – a zenekar keretei között – elszállós betét hallható, mintha a próbafelvételek legjobb ötleteinek kavalkádja lenne.

Az Ubik igen gyors thrash, szokatlanul egységes az eddigiekhez képest. A kántálós és öblösen dörgő (de nem gyomorforgósan fortyogó) mély ének most kicsit eltér az eddig hallottaktól. Nehéz követni az ütemet mert a pergő-zizegős tekerés gyakran vált tempót. A zene most leginkább az amerikai speed-thrash hangulatát idézi fel bennem. Ugyanezzel a hangzással térünk vissza a Mekong Delta bonyolultságához a sok magas hanggal, már-már fülsértő szólókkal a We Will Follow You Through tételben. Érdekes, hogy a szólót most említem először, holott a két gitár riffelése jószerivel mindvégig folyamatos szólózás hatását kelti. A World Chronicle megint némi meglepetést okoz, mert már a pattogó-kapkodó az indulásnál egy újabb, magas hangszínnel játszott kifejezetten dallamos szólót hallunk. Most pedig vissza az Nuclear Assault/Mekong Delta/Exodus hármasához Chuck Schuldiner énekével! A dal mintha meghatározott, matematikusan épített blokkok sorozata lenne. itt ér véget a lemezre szánt anyag. A záró tétel egy búnusz, a Cannibal New Year sem okoz csalódást. Száraz thrash, beleszőtt kissé floridai ízű death elemekkel, a valóban az első Death albumon a Scream Bloody Gore-on (tehát ezen lemez előtt két évvel) hallható súlyos riffel. Noha addigra is eljátszottak már minden hangot, emlékszem, mennyire reveláció szerű volt az a riff, így ebben a dalban (bónuszként) szerintem inkább egy tiszteletadásként, mintsem másolatként jelenik meg. Sokat is időztem efelett, mert a zene viszont nagy tempóban, a bonyolult riffelésből ismét kilépő szólóval rohan tovább. A lemez így meglehetősen hirtelen ér véget mert ez a dal nem annyira szertelen, mint az előzőek többsége.

A Droŷs zenekar And If…  lemeze összességében kiállja az idők próbáját. Fura is, hogy annak idején a sokkal kevesebb zenekar sokkal kevesebb lemeze között nem találkoztam velük akkortájt. Az internetes keresések nemhogy nagyívű értékeléseket, de még albumajánlókat sem dobnak fel. Úgy tűnik a csapatnak sikerült az akkor még jelentős európai írott-nyomtatott metal sajtó ingerküszbe alatt maradni. Pedig megérdemelték volna a figyelmet. Talán éppen az említett zenei sokaság az, ami ellopta a sikerük lehetőségét ’98-ban. Mi lett volna, ha…?

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.