Dvvell
Quiescent

boymester
2022. július 29.
2
Pontszám
9

Néhány évvel ezelőtt nagy hatást gyakorolt rám az amerikai Mizmor, amikor Yodh című második lemezével konkrétan egy feketelyuk belsejébe száműzte a lelkemet, legalábbis a hallgatás idejére vonatkozóan. A.L.N. azóta kiadta a nagyszerű Cairn lemezt, ami azért mérsékeltebb hatását tekintve, idén pedig a Myopia című, Thouval közös anyagával varázsolta el a hipnotikus erejű zenék szerelmeseit. Mert bizony akadnak ilyenek: beszippantanak, kifacsarnak és semmihez sem hasonló élményt nyújtanak. Ehhez hasonló volt talán még a tavalyi Ethereal Shroud is. A tendencia alapján ilyenre többnyire egyszemélyes, esetleg vendégzenészekkel rendelkező projektek képesek, úgyhogy itt volt már az idő arra, hogy egy komplett zenekar rácáfoljon erre a feltevésre is. Ennek tesz eleget a kaliforniai Dvvell, ami egyaránt gyűjtött magának tagot technikásabb és old school death vonalról, de van, akitől a grind sem áll távol. Pont ezért meglepő, hogy egy lassúságra, monotóniára építkező anyaggal rukkolnak elő a semmiből, ami aztán képes teljesen maga alá gyűrni nemcsak tekintélyt parancsoló hosszúságú tételeivel, de azok tényleges tartalmával is.

Bizony, hat tisztában vagy a fent emlegetett finomságokkal, akkor már tudod: sludge, black, doom, drone műfajok idegtépő keverékével van dolgunk, ami a végtelen űr, a láthatatlan, mégis halálos semmi megjelenítésével vezet be az örökös bolyongás és elveszettség birodalmába.
De beszéljenek maguk a dalok is kicsit, ha már nincs belőlük túl sok: nyitánynak mindjárt itt van a Mother. Nem a Rammstein féle melankolikus industrial fajta, hanem a 18 és fél perces, károgással és súlyos riffekkel tűzdelt. A rideg hangulatból azt gondolhatnánk, hogy némi gitárjáték kirángathat minket, de az itteni hangok inkább emlékeztetnek sírásra, mint virtuóz ujjgyakorlatra. Persze a csapat meghatározásában ott van a drone és a dark ambient is, így nem kell lemondanunk a lassú zárásról, amiben kapunk egy kis industrial feelinget… Ugyanaz a hangulat, mégis teljesen más szerkezet mutatkozik meg a Father esetében: jóval mozgalmasabb a zene (MOZGALMASABB, nem gyorsabb), ugyanakkor megjelenik a skizofrénia és az őrület. Ennek és az albumnak talán a legkomolyabb mozzanata a Son, aminek az első két tétel szinte a hangulati felvezetőjének hat, annyira erős atmoszférával bír. A gitár búg, zúg, reflektál a nagy ürességre, amibe Ezra Bettencourt lehell fagyosságot vokáljával. Rendkívül erős atmoszférát teremt meg magának és itt kapjuk meg a leghosszabb instrumentális részeket is. Nem kevésbé emberbaráti a Daughter sem a maga negyed órájával, aminek meghallgatása után teljesen világossá válik, hogy miért is hirdeti magát a csapat kozmikus doomként…

Az emlegetett alapvetésekkel ellentétben azért akadnak gyomlálni való percek a Dvvell esetében, főleg az első tételt vitték kicsit túlzásba, de ahogy bemelegszik a produkció, annál ridegebb, elidegenítőbb hangulatot képes megteremteni, ami bizony kevés csapatnak adatik meg. Kifejezetten azoknak ajánlom, akik ki akarnak szakadni a valóságból és képesek is rá a zene segítségével. Hipnotikus, lassú, az őrület és a létezés határán lebegő nagyszerű bemutatkozás ez, amire feltétlenül figyelni kell a későbbiek során.


Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.