Efraah Enhsikaah
One Thousand Vultures Waiting To Be Fed

(Osmose Productions • 2023)
boymester
2023. október 9.
0
Pontszám
8.5

Néha úgy érzem, hogy elég. Nem kívánok több fémet, jöhet valami könnyed és vidám dallam a füleimnek, hátha attól szép lesz a napom. Mindez azonban csak egy rövid ideig tartó gondolatmenet, aminek mindig az a vége, hogy igazából jól érzem magam ebben a közegben. Kell, akarom, szükségem van a mindennapi csörömpölésre, legyen az mocskos sludge, csontrepesztő death metal vagy fekete fém, nem érdekel különösebben. Sokan gondolják úgy, hogy aki súlyos zenét hallgat, annak biztosan szörnyű gyerekkora volt, esetleg lelkileg nincs rendben, de szerintem én vagyok az élő példa arra, hogy tisztes családapaként, a társadalom javát szolgáló munkavégzés után is lehet lazítani egyet képzeletben a pokol kapujában űcsörögve, farkasvért szürcsölgetve. Jelen írásom például úgy vette kezdetét, hogy a sorstól kapott fél órás szabadidőmben veszettül kattintgattam a promós címeket, hátha valami azonnal megfog és bizony, ismét megtörtént az egymásra találás. Nincs mese, meg kell osztanom veletek is, amit az Efraah Enhsikaah hallgatása közben átéltem és igazából az sem zavar, ha ez senkit sem érdekel. Ki kell írnom, mert szükségem van rá, ahogy erre az elvetemült korongra.

Vágjunk rögtön a közepébe, mert úgyis ez a lényeg: a furcsa nevű projekt atmoszférikus black metalt játszik, ami természetesen bőségesen akad lassan minden szabad óránkra, így kifejezetten izgalmas, hogy megugrotta az ingerküszöbömet. A név mögött állhat egyetlen ember, vagy egy harmadosztályú olasz futballcsapat szurkolói csoportja, esetleg egy megtébolyodott lelkész, két állás közt tengődű üzbég taxisofőr, nagy eséllyel nem fogjuk megtudni, mivel a projekt igazán komolyan veszi az ismeretlenség köpenyébe bújást. Nincsenek maszkok, rejtélyes csukjás alakok mindenféle egyértelmű zenekari kapcsolatokkal, pusztán a hegyek, a kemény kérgű fák, a világ elől éles kövekkel elzárt nyirkos szakadékok, ahogy ezt megtapasztalhatjuk már a lemez egyszerű, de voltaképp mindent leíró, eláruló borítóján. Egyedül annyit lehet tudni az anyagról, hogy egy dalban vendégszerepel Meyhna’ch, a francia black metal egyik igazi legendája.

Mégis miről írhatok, ha nincsenek információk? Nagyon egyszerű, magáról a zenéről. Mint jeleztem, belehallgatós, időelpocsékolós nekifutás során találkoztunk, előtte legalább tíz féle zenekarral, stílussal és amikor elindítottam az One Thousand Vultures Waiting To Be Fed című tételt, melyről a lemez is kapta a nevét, az első hidegrázós, reszelősen megszólaló hangnál éreztem, itt otthon vagyok.

Ahogy a bevezetőben utaltam rá, szürkesége, zordsága nem fájdalmas teherként, hanem régi ismerősként, megbízható barátként jött velem szembe, amire nem kellett különösebben ráhangolódni, felkészülni, mert önmagában is szórakoztató. Lassú, vonagló, paradicsomból kiűzött, a kommersz világból kitaszított hangjegyek szűrődtek át a szirteken, magukba gyűjtve az apró szemcséket, az egyenletlen felületek okozta rezdüléseket, mégis megtartva a roppant tömbök, ősi bércek által megkövetelt grandiózusságot, emberi életen, generációkon átívelő, tiszteletet parancsoló energiákat. Jóval hosszabb ez a mondat a szinte 8 percen át ismétlődő témánál, ami nem elegáns virtuozitással, csak egy bólogatásra ingerlő morajlással ringat minket egy más dimenzióba már az első, címadó tétel esetben is. Ahogy a természetben, itt sincs azonban állandóság: apró mozzanatok, finom változások borzongatnak a teljesen rendben lévő, istentelen mormolások, üvöltések mellett. Annyira rendben van a dolog, hogy egy olyan, leírva sablonosnak tűnő megoldás, mint a háttérben hallhahtó varjak károgása is képes tovább fokozni a hangulatot, az egyre nagyobb szerepet kapó, kő egyszerű szintiről pedig már ne is beszéljünk. Hossza, súlya ellenére ráadásul nem válik megterhelővé a dal, ahogy az utána következő Lethargia Vulpina sem. Itt lépünk egyet az erőszakosabb, fájdalommal merészebben átitatott érzelmi káosz felé, de a 7 perces átok végén egy rövid akusztikus részben megkapjuk a lelki feloldozást is.

Mire van szükségünk két, a fejünkre sziklákat görgető monstrum után? Arra, hogy valaki nekiessen az egésznek egy nagy kalapáccsal! Erre jó a Budgeting For Betrayal, amiben már blastbeatekkel is találkozhatunk, bár csak színesítő elemként, nem főszereplőként. Jómagam ezt a fajta aprítást jobban is kedvelem a 45 percig daráló kiadványokkal szemben, mert a robbanás csak akkor tud nagyot szólni, ha körülötte nyugalom van… Rápillantva az 5 perc alatti játékidővel rendelkező Running Into The Abyssra még ennél is komolyabb zúzdára számítottam, ám helyette ismét valami teljesen mást kaptam. Itt kérem megjön a komolyabb pszichológiai hadviselés: a torz gitárok tánca egy lovecrafti rémálmot fest meg lelki szemeink előtt. Nem tudtam nemet mondani a folytatásban érkező, doomos Dead Sun Shines Bright című darabra sem, de azt azért muszáj megjegyeznem, hogy a hasonló felépítése miatt az izgalmi faktorából sokat veszített. Szerencsére az Efraah Enhsikaah a kiadvány végére a nyitó szám epikusabb hangulatához is visszatér a gyönyörűen hullámzó Cold Blood And Broken Teeth segítségével és az instrumentális Fed teljes magabiztossággal zárhatja le utána a lemezt.

Az One Thousand Vultures Waiting To Be Fed valóban az, aminek mondja magát: atmoszférateremtésből jelesre vizsgázó, mágikus és komótos black metal korong különösebb újdonságok nélkül, de végig szerethetően előadva. Erőteljesen hatott rá a skandináv fekete fém, de sok helyen megidézi az elmúlt évtized lengyel termésének néhány mozzanatát is, így mindkét vonal kevelőinek tudom ajánlani. A teljes kiadvány október 27-től lesz elérhető, érdemes betárazni, mert utána gyorsan jön a tél…

Hell Vill #19 Hell Vill #19
június 13.
Bring Me the Horizon Bring Me the Horizon
június 16.
Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.