Egykori kollégám, barátom, viribusunitis vevő volt a hirtelen agymenéseimre, mint például amikor egy héten át hoztunk cikkeket old school death metal bandákról, melyekhez ő valami remek underground demót dobott kiegészítésként. Néha elképzelésem se volt róla, hogy ezeket honnan bányászta elő (volt, ahol a nézettség nem érte el a 100-at a videómegosztón). Ebben nagyon hasonlít a „fiatalságra”, akit jelenleg Crissz93 testesít meg az oldalon. Mivel az underground kisördög nem alszik még bennem, így őt kértem fel egy újabb csínyre, ezúttal az elkerülhetetlen vég és a kevésbé gusztusos feltámadás jegyében. Egy hét temetői hangulatot hozok nektek, ő pedig feltámaszt minket valami jó kis zombis demóval!
Ismét a sorozat végére tartottam a „fekete levest”, az igazi mélypontot, legalábbis ami a lelki terrort illeti. Komoly meglepetést okozott nekem ugyanis az Ego Depths nevű egyszemélyes projekt, ami már az ötödik nagylemezét jelentette meg idén. Ettől függetlenül a kiadványért felelős Stigmatheist (Blutenstrasse, Slaughter Brute) nem sorolható az évente kiadványokat dobáló megalomán hajlamú előadók közé, mivel 2007 óta tevékenykedik és elég sok időt ki tud hagyni egy-egy album között. Most hét évet kellett várnia a rajongóknak (biztosan akad ilyen is) a folytatásra, ami egyből arra ösztönzött, hogy pótoljam az eddig kimaradt produkció termését. Egy állandóan fejlődő, mozgásban lévő sorozatot ismertem meg, melynek eddigi csúcspontja a címében is kérdéseket hordozó Elläkkairavertta. Konkrétan több fórumot is találtam, ahol próbálták értelmezni a szót, mivel finn eredetű, de valami régi nyelvjárásból lett átemelve. Amúgy sem egyszerű nemzetiséghez sorolni magát az előadót sem, hiszen egy Kanadában alkotó ukrán fiatalemberről beszélhetünk. Az anyag alapján számára sem teljesen opció a hovatartozás, hiszen az Ego Depths különlegessége és egyedisége abban rejlik, hogy az alap funeral doom receptet különféle világzenei alkotóelemekkel bővíti, érdekes hangszerekkel teszi izgalmasabbá. Olvasva furcsának is tűnhet, hogy indiai zenével, északi dallamokkal is találkozhatunk a lemezen, de érezhetjük a szláv népek sámánisztikus világának lenyomatát is. Akadnak itt olyan finomságok, mint a vietnami állkapocs hárfa (dan moi) és az azték halálsíp, amit eredetileg emberi csontokból készítettek és az üvőltő, fájdalomtól elgyötört áldozatok hangját kívánta reprezentálni.
Szükség is van a változatosságra, a hangszerek sokaságára, hiszen az albumon összesen négy dallal találjuk szemben magunkat, 1 óra 6 perces játékidővel. A legrövidebb tétel is 13 perc fölé rúg, így érdemes megteremteni a hallgatáshoz megfelelő körülményeket, mivel nem háttérzenéről beszélünk az Elläkkairavertta esetében. Nem árt, ha jó barátságban állunk a hosszú, ritualisztikus szerzeményekkel, esetleg a dark ambient-tel az ismerkedést illetően. Annyira azért nem zord és nehézkes a végeredmény, ami nagyban köszönhető a tiszta és mindennek teret adó hangzásnak. Bőven ad lehetőséget arra, hogy kiélvezzük a különlegességeket, melyek a remek dalírás miatt teljes mértékben működőképesek az extrém alapokkal. Utóbbit a torz, kissé disszonáns témákat szállító riffek és a távolról érkező, mély és komótos hörgés jelenti, de itt is akad némi különlegesség egyfajta torokének képében.
A hallgatást segítő szempont az is, hogy az Anatta és a Mahakala viszonylag ismétlődő eszköztára után a lemez második felére is jutnak újdonságok, nem használunk el mindent az elején. A Bya Gtor egyértelműen a kiadvány csúcsaként említhető, míg a Chod a rövid robbanásokat leszámítva tipikus záró darab, persze több, mint negyed órás játékidővel és a legtöbb hangszerrel, amit meg lehetett szólaltatni.
Nem könnyű anyag a Elläkkairavertta, de folyamatosan ellát minket felfedezni valóval és könnyedén magába szippantja a különlegességre vágyókat. Aki ebbe a csoportba sorolja magát és nem tart a szélsőséges extrém zenéktől, az mindenképp tegyen vele egy próbát, mert meglehet, hogy új kedvencet avathat. A kiadvány teljes egészében meghalltatható a kiadó bandcamp oldalán, sok egyéb nyalánksággal egyetemben.
És akkor jöjjön a demó…
Vasárnap van és jó keresztények módjára ilyenkor a templomba vezet az első utunk. Már várja a nyáját jó pásztorunk, aki a templomkert tölgyfájának ágáról lassan himbálózva már látja is híveit. Nyaka körül kötél, megsárgállott bibliáját vérrel írták és már hirdeti is gyarlóságokkal teli tanait. Prédikációja alatt kilóg a vastagbele a száján, akárcsak a San Diegoból származó Suicidal Preacher vokalistájának. Az ősök szelleme átjárja hangszereiket, az Obituary és legfőképp a Death sírboltjánál sok időt töltöttek. A Mutilation feldolgozás mellett a többi dal is erre a thrashre építkező hangzást reprezentálja.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
