Egy első lemezes banda 25 éves jubileuma – szürreális pezsgés, csalódás nélkül (Stardust, Republic, Hooligans)

Nemrég (2021. augusztus 19-én) láthattam egy elsőlemezes, a német újhullámos metal stílusában játszó fiatal zenekar, a Hooligans szinte akár negyedszázados profizmusssal előadott vadonatúj show-ját. Az előadás prognosztizálja, hogy ez a banda még szép sikereket fog elérni a magyar könnyűzenei, sőt azon belül a lényegesen szűkebb, ráadásul hazákban magyar nyelven igencsak rétegzenét képviselő, egyszóval még szűkebb magyar német metal piacon. Mégis, hogyan fordulhat elő, hogy egy kiválóan kevert és jól összerakott, mondanivalót is hordozó debütáló lemez ezreket vonzott egy nem-is-zenei fesztiválon a csapat színpadja, ráadásul, a legnagyobb méretű elé, főműsoridőben? Ha van rá recept, azt sokaknak érdemes ismerni. A rendezvény nem zenei fesztivál volt, annál némiképp több, illetve kevesebb. Mindenesetre keresem – s alább taglalom – a (vélhető) magyarázatot, hogyan váltott teljes érdektelenségem lelkesedéssé a Hooligans esetében.

Lássuk a siker színhelyének környezetét. A 44. (!) Balatonboglári Borfesztivál a település gyönyörűen kiépített és láthatóan nem csak a rendezvényre kialakított, tisztántartott strandján kapott helyet. A területen járatlanul minden esetre elcsodálkoztam, ha minden új is lenne, nem kis feladat ezt ilyen állapotban tartani – például milyen gondosan (és ízlésesen) vonták körbe a különféle virágágyásokat a várható tömegek elől. A vasúti átkelőtől az ideiglenes kerítéssel lekerített strandon kialakított beléptető ponthoz vezető úton rendezetten sorakoztak az árusok bódéi, ahol, ahogy mindig, minden ízléstelenség és műédesség is kapható volt. A beléptetés után azonban már javarészt a rengeteg balatoni vagy akár móri-borvidéki pincészet standja állt sorfalat több úton is. Fura visszaolvasni, ám némiképp tömegkerülő koncertlátogatóként itt már kissé soknak találtam a népet. De aggodalomra még a zenei előadások szinte-kezdetekor, a nagyon meleg és erős délutáni félhatos fényben sem volt okunk, mert az apró népzenei, majd a nagyobb blues-rock-jazz… színpad előtt az este során sem keletkezett tömeg. Az ennek háttal inkább a Badacsony, mint a víz felé felállított nagyszínpad előtt az első banda kezdésének idejére még bőven volt tér.

Több évtizede koncertlátogató útitársammal óramű pontossággal érkeztünk a Stardust-produkcióra, pedig esélyes volt, hogy elkésünk az autópálya szokás szerinti és péntek-vasárnapi népvándorlásában. A valóban elsőlemezes csapat hazánkban olyan minőségű AOR/dallamos és nevéhez híven hard rockot játszik, amihez foghatót itthon senki. A ’80-as évek végi és ’90-es évek eleji rockzenéjük a House of Lord, a Drive She Said, a Danger Danger, a Journey, vagya Giant muzsikájához mérhető – minden túlzás nélkül, ellenőrizze bárki a lemezen. A csapatnak már nem az első koncertjét láttam az idén. Igen izgalmas végigkísérni a kialakuló kemény mag és a banda kontaktusát. Egy olyan zenekarét, ami/aki – meggyőződésem szerint — az első lemezével messze kinőtte a földrajzilag szűk teret. A Shinenal feltűnt Stardust gondja, hogy éppen csak a már ~kétéves szórakoztatóipari krízis közepette nem volt lehetősége a repülőrajtra, hiába sajnálkoznak a Frontiers kiadós csapat rajongói a világ több táján. Így azonban mi, magyar rajongók élvezhetjük, ahogy gyakorlatilag lemez minőségben szólal meg a Heartbreaker, a 2nd Hand Love, a Shout It out, a Live Fast Go High, a Blue Jeans Eyes élő előadásbanA színpadon álló zenészek számára döglesztő melegben, nekik totál szembefényben sikerült a már említett borutcákból többeket a színpad elé csábítani, és már-már kezdtem magam egy rock-koncerten érezni, ahogy feltűntek a Journey, Van Halen… pólós nézők (rajtam persze Stardustos volt). A zenekar azoknak sem okozott csalódást, akik jó előre kerestek helyet Hooligans és Republic feliratos pólókban, hátizsákkal a színpad előtt. Némelyek ámulva fejezték ki, hogy nem is hallottak erről a bandáról, hogyan és honnan került ide?! Amellett, hogy a dalokban hallható minden hangszer pontosan úgy szólalt meg élőben, egy-egy belépés eleven fésületlenségével, a billentyű és cin kelltette csillogás (ld. Heartbreaker középrész) életre keltésével, mint ahogy az a fülemben cseng … ennek a koncertnek különlegessége a számomra a Hey Mother újabb érzelemmel való megtöltése volt: a személyes indíttatású dalban Horváth Ákos bizonyos sorokat olyan erőteljesen préselt ki a száján, amivel igazi drámai töltetett adott a jelentésnek.

Volt persze összemosolygós összejáték a dob és basszus, a basszus és gitár, illetve a két húros által közrefogott billentyűk között. A csapat mégis egész komoly arccal koncentrált arra, hogy mindent megadjon régebbi és új hallgatóinak. Sőt két dalban az énekes is gitárt ragadott – ahogy azt láthattuk más koncerten is – ezért is szólt oly telten minden nóta. Keverősük/hangmérnökük – mint minden felelős keverős szinte minden koncert után – elégedetlen volt (ez bizonyára az alkalmazás feltétele), de a hangzásra azért nem lehetett panasz. A meglehetősen szellős délutáni sorok között találtam olyan helyet, (amolyan ~3. sor) ahol hangfalak a belemet is kirázták, nem véletlen, hogy pont ott nem állt senki. S bár hely bőven akadt, azért a dalszöveg sorait elég hangosan énekeltük ahhoz, hogy a zenekar érezze: ezt a hazai nyári sorozatot folytatni kell! Buzdítom az olvasót, adja tovább, a Stardustot még el lehet csípni néhány hazai fellépésen, mielőtt…

A szervezés a bor-Balaton-zene szellemében alárendelte a programszervezést a borkínálásnak. Szerintem nagy ostobaság volt. Az Hoooligans és a Republic cuccaival eleve előre teletömött színpadon egy teljesen indokolatlan 1 órás átszerelés következett. (Két nappal korábban láttam ennél komolyabbat a Barba Negrában fél-félórákban.) Így a közönség java szétszéledt. Valójában később megértettem ennek okát is. De zenei színpad előtt pont az lenne a lényeg, hogy kezdő (mármint a műsort kezdő) csapatok minél nagyobb promóciót kapjanak, különösen, ha azokkal messze egyenértékű (a nem is tagadott elkötelezettségem árnyékában ennyit engedek meg itt magamnak) produkciót adnak elő.

Körülbelül ~20 fő kivételével a Republicra teljesen kicserélődött a közönség és a rendezők szándéka szerint családi fesztiválozók csoportjává vált. Jóllehet a csapat első ~6 lemeze pl. nekünk is megvan, s volt idő, amikor gyakran hallgattuk, sosem gondoltam őket a magyar rockzene megújítójának, sem a hazai progresszív rock (?!) megalkotójának (ahogy azt a botcsinálta hoppmester kikiáltotta a színpadról még délután). Hezitáltam, hogy a számomra a Stardusttal teljes nap után kíváncsiak legyünk-e rájuk. Nem osztozom abban sem, amikor a mérhetetlenül míves költészetté magasztalják a Cipő-dalszöveget, jóllehet zsigeri ráérzéssel képesek szinte bárkit megénekeltetni. Érdemeik a számomra a felhőtlen szórakozást szolgáló könnyed pop/rockzenében merülnek ki és. Szinte bárki tud azonosulni azzal, amit hall – és nem kell hozzá az a fajta elkötelezettség, amit rock és metal rajongóként (igaz, vagy sem) magunkénak vélünk egy zenekart is támogató vásárlásokkal, látogatásokkal. Így a jó órával azután, hogy ki/belépést biztosító karszalagra váltottuk a jegyünket elsétálhattunk a település valamikori Várdombjára, láthattuk, hogy még alkonyatkor is mennyire él a környék. Turistaként izgalmas volt a Gömbkilátóról a Balatont bámulni, átható muslicafelhőben hallgatni a másik színpad igen színvonalas bluesrock/jazzrock műsorát (érdemes utána nézni kik voltak ott!): persze ezt máshogy is gondolhatják a nyugalmat itt kereső helyiek. Néhány perccel később már a dombetetőn a Republic-best-of zengett. Az új dalaikat bizonyára akkor játszották, amikor elfújta a szél a hangokat. A fesztváltra visszatérve, a sétányon, közvetlenül a Balaton-parton ücsörögve pont ugyanúgy éreztem magamat, amint amikor a Kismadár, vagy a repülő bálna először felhangzott. Akkor 200 mm-re zengett, rendre minden csütörtökön este és éjjel a kollégiumi szoba franciaablakát remegtetve, pont ugyanebben az órában a szomszéd épület diszkójában. Ahová rocker/metalos elvből sem jár (józanon) – csak, hogy cinikusan a sztereotípiákat idézzem. És most a dalokat pont ugyanúgy dúdoltam, miközben a hangfalak előtt a közönség üvöltött. Élvezetes volt így, a sötét víz mellett, a fénynek és a mellette álló, sikongatással teli vurstlinak háttal hallgatni a kiváló hangosítású Republicot. Ám a néha szórakoztató, már-már politikus, de minimum társadalomkritikus rövid konferanszok azonban nem rejtették el, hogy ez egy a szórakoztatásra és a biztos sikerre alapozott műsor volt. Amúgy meg miért baj ez, tettem fel a kérdést magamban? Elvégre nem jár ki a felhőtlen szórakozás azoknak a sokaknak, akik pont a gondtalan együtténeklést várják? Legfeljebb behangoltak az éjszakai dízséakárkire is.

Forrás: Hooligans-FaceBook

Visszaóvakodva a színpad elé, és látva a valóban nagy tömeget így (jutok el a harmadik oldalon végre ide) úgy döntöttünk, kivárunk józanon, a hangulathoz illó rózsaszín kupakos vízzel egy újabb indokolatlan órát, vagy többet, hogy belepillantsunk a Hooligansbe. Az alapvetően nem-zenei szempontú rendezvényszervezés meglehet, nem hozott annyit a konyhára (szó szerint), mint lehetett volna (ha egy-egy zenei fesztivál sémáját veszem alapul), mert a közönség hatalmas tömegben ismét meglódult, hogy kicserélődjön. Annak mérete miatt persze sokan is maradhattak „állandó nézőnek”, mindez mégis feltűnő jelenség volt. Még mindig keresem a magyarázatot a Republic népszerűségének okára, de az biztos, hogy jó helyen jó időben tették a tehetségkutató fehérabroszos asztalára a kopaszok bakancsát, (kopaszon és  hosszú hajjal). A zsigeri érzelmek végülis évezredek óta élnek az emberállatban, ebben 30+ év nem is távlat: Kicsi vagyok…, ha felnövök, beléd rúgok – visszhangozzák vidáman egymásnak a borutcában apa és fia.

Mit tud ehhez hozzá tenni ma éjjel egy rosszfiús sármra felépített, alapvetően négytagú fiúzenekar?  A zenei történésekkel kapcsolatban persze tájékozottan mégis alaposan meglepett minket a következő produkció.

A Neue Deutsche Härte-ben nyomó Hooligans debütáló lemezének javát hallhattuk a nagyszínpad előtt az egész teret sűrűn és a távolabbi szegleteket járhatón betöltő közönség változó lelkesedése közepette. A csapat, egy korábbi, azonos nevű pop/dallamos HR/modern rock banda népszerű rádió-slágereit, és egy még korábbi, akkor úttörő hangzású, funkies hard rockot előadó zenekar dalait is eljátszotta, de az Artisjus karszalagos végrehajtói nem ugrottak a színpadra – biztos előre jelentették a plágiumot. (Erről, annak valós formájában ld. alább.)

A 0-10 skálán nálam itt erős mínusz hárommal (-3) induló Hooligans csúnya előítéletemmel találkozott, ha ez őket nyilván nem is érintette meg. Ám amit a kicsivel több, mint másfél (!) óra során láttunk, az igencsak lehengerlő volt! A keverő mögött állva eleinte nem a tömegben éreztük magunkat, de az új dalok kivételével mindent végigéneklő közönség, ezúttal a hátunk mögött is azt az érzést keltette, hogy a lelkes rajongók seregének csak nagyon a közepén vagyunk. Vonhatok ugyan párhuzamot a magyar rockzenében pl. három zenekar között, ahogy kiléptek a sokkal szélesebb zenei közönségük elé és némiképp elvesztették az eredeti magukét. Ahogy zenekarból inkább jelenséggé és termékké váltak, pl. annak idején az Edda, a mindent-lehet-kor hajnalán a Republic (bár éppen azt elemezgettem, hogy sosem volt saját körülhatárolható közönsége és mégis van) és maga a Hooligans. A felépített imázzsal dolgozó valamikori (részben) szerencsi rosszfiúk nagyon messze járnak a Ramses heavy metaljától a Dance dirty/sleaze ronk’n’rolljától, sőt a több, mint két és fél évtizede éles stílusváltással és útkereséssel kiadott első két Hooligans-lemez hangulatától is. A műsoruk egy gigantikus, megkomponált és jól kimunkált esztrád volt… de haladjunk sorjában.

Itt a Fémforgács felületén is hullámokat vetett a német metal stílusba tudatosan belecsobbant banda lemezbemutatója. Stílszerűen, a Balatonparton ezeket a hullámokat még a lemez megjelenése után több hónappal is éreztem-láttam-hallottam. Akinek a Rebulic előadása jobban bejön, az kiürített utakon trélerre rakott Hummerben is biztonsági övben, kevlárban és lufikkal kitömve ül – baj ne érje. A Hooligans azonban nem volt tekintettel arra, mit vár tőle a saját közönsége. A Királylány nótájuk idején (2003) „a középkorú háziasszonyok kedvenc zenekara”-ként aposztrofált (ld. FEZEN-szórólap) banda rögtön nyersen és durván az új lemez több, zsinórban három dalával nyitott. A közönség első tömött soraiban persze sokan tudták, miért jöttek és mit akarnak velük együtt énekelni. A látogatók jelentős többsége ekkor azonban se kiköpni, sem lenyelni nem tudta, amit kapott. Pedig a video intró világosan közölte, mi következik. Az akkori középkorú háziasszonyok most is itt álltak és mókásan, összeszorított térdekkel eufóriában jelezték egymásnak, amikor jött az ő daluk. A zengő-döngő hangzásban a két vokalistával (Andi és Kriszti) és a kütyühangos-és-billentyűs Gabennel kiegészült csapat kérlelhetetlenül nyomta az Elindul a lejtő és a Káosz dalokat. Döbbenetes volt megtapasztalni a Csipa és csapata által évtizedek alatt kiépített bizalmat: amint az énekes emelte karjait, még össze sem csapott a tenyere, amikor a közönség már tapsolta az ütemet. A dalok közötti rövid konferanszok, eleinte a tudatosan épített bizniszre (mercsek itt is itt) majd a közönség énekeltetésére és zajkeltésére irányultak. Nem kellett ehhez sok nógatás. A többek értetlenségével találkozó új dalok pár soros odaillő kommentet kaptak. Engem a Hooligans jó ideig lenyűgözött. Persze ismerem a tagok, dalszerzők így szerteágazó munkásságát is, amit az itteni közönség javarésze valószínűleg nem is annyira követ. A sokadik lemezük (Bohémélet 2006) idején a Kiss Hot in the Shade lemezén hallott elemek parafrázisát dicsértem nekik, mint pimasz poént. Majd egyszerre rádöbbentem, hogy mint hallgatót mérhetetlenül kihasználtak és kizsákmányoltak. A sablonokká sekélyesedett poénsorok, zeneileg a dúrban előadott strófák, majd annak molljában énekelt refrének (vagy fordítva), a zeneelméleti szempontok szerint összerakott hangnemek váltásai, a teljesen kiszámítható transzponálással… a csömörig vezettek. Egészen máig elvették a kedvem attól, hogy újabb koncertjükre látogassak, vagy megvegyem a sokadik sorlemezüket az addig teljes sorozatig. (OK, a váráslás azért lassabban, a 2013-as Históriáig futott ki).

Ám ahogy itt, kérlelhetetlenül nyomták a maguk választotta új stílusban az újabb éra (éra: már ha kitart) dalait, az igen tiszteletreméltó volt. Aligha van ma Magyarországon még egy ilyen zenekar, aki – (ma)tematikusan – (1) a saját közönség, (2) saját* zene és (3) saját maga választotta zenei utak, illetve (4) rádióban/tévében népszerűsített halmazok metszetét ennyire kitölti, miközben (5) képes megújulni, vállaltan új stílusú dalokkal. Ezt bármely fanyalgó megpróbálhatja utánuk csinálni. A banda által előadott setlist így legalábbis kegyetlenül eklektikussá vált. De hát 25 év feljogosítja őket arra, hogy saját életművüket így adják elő. Persze, minden régi kedvenc, vagy éppen előásott kincs egyfajta korszerű hangzással dörrent, azért mégis elkülönült az új lemez tételeinek zakatolásától. Ja, hogy volt némi, áthidalandó szakadék a nagyapa imázst választó Csipa és a dal írásakor még tán tudatosan zenét sem fogyasztó (vagy nem is létező) hallatók, mai tinik között, amikor a pezsgést és zsongást éltették? És nyilván az elkerülendő további csalódás sem ugyanabból a tapasztalatból táplálkozik. De ez a korhoz és élethelyzethez nem kötött gondolat lehet az a közös nevező, ami ekkora tömeget vonzott pusztán a zenekar nevére a nagyszínpad elé késő este. Amikor a nem keveseknek még befogadhatatlan, de legalábbis váratlan új-Hooligans zenei irányának dalai szóltak, a koncert közepére már jó sokan bólogattak, rezgett a tömeg azonos ritmusban. A nagy képernyős videoháttér mindvégig vizuális üzenetekkel bombázása a nézősereget. Ebben is olyan koncepció és tudatosság rejlett, amit nem lehet szó nélkül hagyni! Az új lemez dalai alatt általában ahhoz szorosan kapcsolódó klipek vagy animált grafikák futottak. A régi dalok alatt viszont a tartalommal éppen szöges ellentétben álló képi megjelenítés uralkodott, mint pl. drótkerítés-erdő, köldöküknél fellógatott lassan lengő alakok egy falanszterben. Jól kivehető volt a szándék, hogy a Hooligans – bombákkal és zuhanóbombázókkal, egy újabb közel-keleti válság és világégés képeivel – annál többet akar közölni, mint ami a dalszövegből elsőre átjön, mondjuk egy éjszakai diszkóban (merthogy ott is megszólal). Sokkoló képek monoton ismétlése, erős fekete-fehér-vörös, vagy villódzó szivárvány és komplementer színek villogása-forgása épített olyan háttért, amibe Andy néha, teljesen beleveszett. Emellett a zenekar minden hangszere jól látható volt, már csak azért is, mert a húrosok a vokalisták nélkül is jól hozták a lemezen hallható harmóniákat.

Az új dalok éles ellentétben álltak a gondtalan, sőt gondatlan szórakozást sulykoló, régebbi „életérzés”-nótákkal szemben. Kiváló rálátással, mind a videot, mind a teljes színpadot átlátva nagyon élveztem az előadást. A totálisan Rammsteintől lopott (nem másolt, és nem megidézett) imázs ugyan jobban csípte a szememet, mint tán kellene. Végülis, a rendkívül szenzációhajhász németek tették népszerűvé, vagy a nyelvterületen kívül is messziről látatóvá ezt a stílust, jóllehet pl. az Eisbrecher, Unheilig vagy Stahlhammer (a számomra) sokkal hitelesebben adja azt elő. Ám a világ nyomoróságáról, a hamis hírekről, és az önsorsontó voltunkról szóló új-Hooligans dalok nagyon erős üzenetet sugároztak, ha tartalmuk még így is biztonságot adó kereteken belül maradt. Ebbe a sorba így nekem pont belefért a közkedvelt Paradicsom, vagy az üdvrivalgással indított Várok rád az egyértelműen Mötley Crüe-től és Van Halentől konkrét dalokból lopott és összerakott ütemekkel. Az utóbbi nóta eredeti ’97-esén nem is ennyire tűnik fel a plágium, mint ebben az állati dörgésben, ahogy most szólt. Legyen persze az én bajom, hogy ismerem az eredetit, ezalatt legalább a Neue Deutsche Härte-vel az ismételten lesokkolt közönség-rész fellélegzett, és megragadta a Hooligans által bedobott mentőövet.

A vezérénekre nekem nem volt panaszom: Csipa a koncert közepén is megtette ugyan, hogy terccel, kvinttel lejjebb énekelte a strófát, alkalmanként a vokalistákra hagyta a refrén magasait, és ő az eredeti aláfestést hozta. Ezt inkább tartalékoslának tudom be, mert a másfél órás műsort így is jól végig énekelte. Méghozzá a negyedik lemezre kigyakorolt-kifinomult hangján. A csapat pedig nem vette félvállról a feladatát! Mert a várható-kiszámítható ráadásra is két friss dalt tartogattak. Az ötévestől a hatvanévesig, szórakozni érkezett családok, nők és férfiak, fiúk és kislányok és sok-sok egymáshoz simuló tizen-huszonéves, nomeg pl. a mellettünk hátul jobbra álló alaposan bormámoros fiatal férfiak kórusa alkotta közönség erőteljes hangon követelte a ráadást és kiabálásuk végül egységgé forrt. Akkor újra a színpadra robbant a valamikor (vagy sosemvolt) rosszfiúk csapata. Az éltetők többsége nem erre a két dalra számított… A konfetti eső, a kézimasinganból leadott szerpentin lövedékek, a tüzek és fények pontosan olyan látványt, a zenével összhangban olyan produkciót nyújtottak, ami ehhez a késői órához, nagyszínpados zenekarhoz méltó a felhőtlen szórakozás megteremtéséhez. És a Hooligans végül hatalmas fölénnyel nyerte meg magának a tömeget, az új dalokkal együtt.

A koncertről kifelé ballagva figyeltem-hallgattam a reakciókat. Méltatlankodó apukák mondogatták, hogy a „hat új dalból öt semmire sem jó” (jellemezték máshogy is), és sorolták, mit maradt ki a negyedszázados lista inkább rádió-szerepléses/népszerűbb dalaiból. Tényszerűen: 12 dalt játszottak el az új lemezről. Pont ennyi van az albumon. Bár a méltatlankodók hiányoltak olyat is, ami elhangzott… – igaz a bor illatfelhőjében, éppen kilépve a Hotel Mámor ajtaján mellett ezen nincs mit csodálkozni.

A nagy többség mosolygott, teljesült, amiért jöttek: jól érezték magukat, jól éreztük magunkat. Hogy a Hooligans az új stílusával stabilan megtartja-e a szinte mindentől külön álló bázisát, és életre tud-e kelteni egy sosemvolt hazai DNDH-színteret, mint a Hungária, vagy a Hobo a maga területén (hisz a stílusban tőlük független követőik feltűnéséig évtizedek kellettek), az majd kiderül a következő albumon. A tapsot ma alaposan kiérdemelték.

Az elhangzott dalok:

  • Félútig elkísérsz (Zártosztály 2021)
  • Kendőzetlen igazság (Zártosztály 2021)
  • Szélbe mondott szó (Zártosztály 2021)
  • Egyformán (História 2013)
  • Félember (Bohémélet 2006)
  • Mindörökké (História 2013)
  • Elindul a lejtő (Zártosztály 2021)
  • Káosz (Zártosztály 2021)
  • Nőben a boldogság (Vírus 2005)
  • Küzdj az álmodért (8szemközt 2010)
  • Túlélő (Zártosztály 2021)
  • Függőjátszma (Zártosztály 2021)
  • Idegen (História 2013)
  • Királylány (Szenzáció 2003)
  • Új méreg (Zártosztály 2021)
  • Vesztegzár (Zártosztály 2021)
  • Szájkosár (Zártosztály 2021)
  • Paradicsom (Nem hall, nem lát nem beszél 1997)
  • Várok rád (Nem hall, nem lát nem beszél 1997)
  • Játszom (Szenzáció 2003)
  • Legyen valami (Szenzáció 2003)
  • Seholország (Igaz történet 2016)
  • Hotel mámor (Bohémélet 2006)
  • Evolúció (Zártosztály 2013) [ráadás]
  • Zártosztály (Zártosztály 2013) [ráadás]

Egy első lemezes banda 25 éves jubileuma – szürreális pezsgés, csalódás nélkül (Stardust, Republic, Hooligans): 1 komment

  • boymester szerint:

    Gratulálok a türelmedhez! 🙂 Én első körben, amikor a Republic kapcsán elhangzott a prog rock jelző elhatároztam volna, hogy a világ megérett a pusztulásra és kerestem volna valami kemény alkoholt, ami aznapra leoltja a lámpást. Így voltam egyszer a Hooliganssal is, amikor olyan 12-13 éve láttam őket haknibandaként. Úgy látom nekik sikerülhetett megtalálni a Végzet pengetőjét:)

Desszert Záróbál
december 17.