El Pistorelo
Mexixan Standoff (2020)

Az egyik szintén HR/HM-rajongó fiunkkal egy ideje arra készülünk, hogy összeállítunk egy válogatás-CD-t a mexikós HR/HM-dalokból. Most ez a művelet ismét új határidőt kapott, mert házhoz jött a hangulat. Igaz ugyan, hogy az El Pistorelo Mexican Standoff-ja a vidámság helyett éppen ott folytatódik, ahol a filmek véget érnek. Amikor az Egyesült Államokból a zavarosnak leírt Mexikóba menekül egy új élet reményében a megváltozni képtelen, de legalább szabad(os) főhős. Elő hát a sóval és citrommal, és egy kis frissítő után a roncsautó audiójának hangjával indul a robogás.

Az El Pistorelo dirty rock zenekar tagjai földrajzilag közelebb, a világháló segítségével pedig ugyanolyan közel vannak az amerikai példákhoz, mintha a világon bárhol máshol élnének – ezzel nem sokat segítettem a háttérkutatóknak. Mindennek tetejébe, a banda kiválóan előadott rockzenéje közelebb áll az angol Motörhead-éhez, mint bármely más amerikai epigonéhoz. Egészen konkrétan: ez a zene a ’head által megalkotott stílusban szól 43 percen és 12 dalon át!

De ne találgassuk, hogy mexikó melyik csücskéből jött elő a banda, mert az El Pistorelo egy fiatal német csapat. Jól mutatja azt, mennyire fiatal, hogy néhány évvel korábbi videóin még nincsenek nyakig tetoválva, ellentétben azzal, ahogy a jelenkor fotóján szerepelnek! De az utóbbi években nem csak a varrógép alatt feküdtek, hanem sokat jammelhettek is. Jelen felállásuk: Alex ‘Nighty’ Blochmann – ének (és recsegés) JC Müller – gitár, Chris Kaczynski – gitár, Willy Krug – basszus és Andy Hornef – dobok.

A beszédes nevű Fegyveres (El Pistorelo) mexikói felállás nem egy kópia zenekar, hanem a mocskos rock’n’roll meglehetősen dinamikus német előadója. Biztosra veszem, hogy a mérvadó banda feldolgozásaival kezdték a karrierjüket. A lemez címe kiválóan jellemzi a stratégia nélküli „lesz, ami lesz” hozzáállást, de azért ami ennyire jól szól, ennyire „egyben van”, abban már sok gyakorlás rejlik. A Lemmyék által definiált stílust utoljára a ’90-es évek elején leáldozott (második) glam korszakot követő sleaze áradat igyekezett nem kevés sikerrel megújítani. Ezért érezhetem az El Pistorelo dalainak hallgatásakor azt a szórakoztató-kellemes érzést, ami a Roxx Gang, a Junkyard, a Little Ceasar, a Ricky Warrick-féle The Almighty hallgatásakor átjárt annak idején. Néhány dal máshonnan (pl. az AC/DC-től) ismerős riffekkel kezd, a muzsika alkalmanként recésen súrolja a southern boogiet, de végül stabilan maradunk a rosszfiús Motörhead-hangzás mellett. Ha karácsony előtt a maradék pesóinkat (bocs, megmaradt nyugat-német márkáinkat) jól akarjuk zenére elkölteni, nem pazarlás a korongot megrendelni, vagy előfizetni a megosztó portálokon sorban közzétett nótákra.

A dalok címe, és a szövege pontosan arról szól, amire az első akkordok után gondolunk. Feslett szerelem, életélvezet. Bölcsesség (egyszerre több) pohár mélyén és döngetés a forró sivár sivatagban. Az El Pistorelo öt fegyverese ebben a moziban (Banderas után szabadon) erős szerepeket játszik. A tőlük hitelesnek tűnő ars poeticá-t a Sticky Fingers-től a Machine Gun Preacher-en át a Five Bullets Come in Peace-ig jól megkapjuk.

A 3. dal, a klip-es Stormbringer rockabillys hangzású gitárral kezd, aztán egy rock ’n’ roll standardba vált. Tök jól hangzik, ahogy a ritmusgitárok pont ugyanúgy játszanak, mind a basszus. Ez a stílus nem hogy elbírja, de szinte kiköveteli ezt a fajta játékot, ahol a gitárok még a refrén alatt sem válnak el. A frontember erőteljes, már-már erőszakos hangja jól ráerősít a bajkeverő-témára. A refrénben a magasaknál bizonytalan hangfekvés mintha csak egy allűr lenne. Ebben a dalban, sőt az egész lemezen nincsenek túlbonyolított szólók, pont olyan pofon egyszerűek, nyúzós-recsegősek, mint amilyen profán az egész zene és a szöveg.

Emellett minden dalban van valami apróság, amivel egy-két pillanatig hozzátesznek a Motörhead-hangzáshoz. A 4.sz. tétel, a Fear the Reaper például kicsit erősebb bluesosabb motívumokkal indul, ennek nyersebb változatát a korai Danzig-lemezeken hallhatjuk. A fiatalabbaknak erről a zenéről persze valószínűleg többször jut az eszébe az Airbourne, másoknak a Rose Tattoo és a Molly Hatchet, a német kultúrkörnyezetben pedig a Böhse Onkelz döngölős hangzása. Itt Ennio Morricone aláfestő zenéjével megismert figurák, bögyös kocsmáros leány, pisztolypárbajhős, háborús környezetben igazságosztó alak kísérnek minket a 12. Painkiller c. dalig. Ebben a nótában az énekes olyan bizonylatan vonyításokat, elbicsaklásokat produkál egy-egy sor végén, hogy a dal még a morálisan megvetendő tartalma miatt is szórakoztató. Az eddigi fájdalomcsillapítók (úgymint alkohol és töltény) után Nighty most a cuccról énekel, ami (bár nem írják rá, mint a boroscímkékre), „másnapos hasogató fejfájásra, búfelejtésre, illúziókeltésre, vagy indokolatlan vidámságra” lehet jó. Nekem elég mindehhez a zenéjüket hallgatni. El Cantante pedig a lemez végére egészen fáradt és recsegős hangon követeli az anyagot. Rendkívül hiteles előadás.

Az utolsó nóta végső taktusaira kijelenthetem, hogy az El Pistolero zenéje úgy jó, ahogy van. Ha kitartanak, előbb-utóbb az Airbourne feltűnéséhez mérhető jelenséggé válhatnak. Ezért ezt a korongot 8 ponttal ajánlom mindenkinek, aki szereti a karcos rock ’n’ rollt. Amikor hallgatja, lehunyja a szemét, elképzeli a spagetti westernek világát, a fehérre meszelt pueblo-házakat vakító napsütésben és sötét kocsmákat nehéz, mocskos fabútorokkal. Odakint pedig kaktuszokból csorgó erős szesz párolgásától remeg a levegő. Minden csúnyaság, amit a zene elmond, csak ráadás. A folyamatosan megjelenő dalok előtt az olvasó-hallgató nézzen bele a banda korábbi Rolling Stones-feldolgozásába (Gimme Shelter).

Azonban a srácok, ahogy a mexikói vonallal, úgy a Machine Gun Preacherrel is alaposan félrevezetik a felületes hallgatót. A nóta a szudáni polgárháborúk poklába sodort gyerekkatonák megmentéséért dolgozó Sam Childers-ről szól. (Az önéletrajzi írása alapján róla készült, a kritikák többsége szerint formátlan 2011-es filmben Gerald Butler alakítja a főhőst.) A korábbi drogkereskedőből gyermekmentővé vált szereplő hitvallásával kezdődik a dal, így egészen más értelmet nyer az egész nóta. Karácsony előtt egy érdekes felvezetés a zenehallgatáshoz. Nyugi, a lemez azért még ütős!

Angertea, Mudi, Nís
október 22.