Ahogy a mondás tartja: „a tétlen kéznek az ördög ad munkát” és ennek az üzenetét teljesen magáénak is tudja a dungeon synth és DSBM-ban utazó baszkföldi mágus, Eöl, mivel szinte nincs olyan év, hogy ne jelentkezne legalább 1-2 albummal. Néha színtiszta dungeon synth formájában, vagy éppenséggel ezen az ágyon érlelt keserű black metal esszenciaként kínálja számunkra párlatait. A Mesternek 1998-óta (hivatalosan ’95-ben alakult projekt) eddig 20 nagylemezt köszönhetünk, nem számítva a válogatásokat és a korábbi lemezek alternatív, úgymond újragondolt verzióit. Ennek ellenére az Elffor zenéje megmaradt egy szűk réteg kedves black metaljának, akik inkább a régi sulis formájában szeretik fogyasztani ezt a mérget. Illetve azok ápolnak még vele szorosabb kapcsolatot, akiknek a lelkét már rég elnyelte a várbörtön muzsika és az ezzel operáló epikus fekete fém bandák zenei világa. De hát már csak ilyen az underground világ matrjoska babája. Mindig és mindig van egy mélyebb réteg, ami mások számára már távol áll, vagy befogadhatatlan. Viszont az Elffor köszöni, jól van! Stabil rajongótábora kiéhezve várja, hogy mikor dob nekik Eöl egy újabb véres húsdarabot. A 2023-as év bőven csillapította a projekt iránti vérszomjunkat, ugyanis az év elején kijött The Wintery Warrior Spirit névre felszentelt dungeon album után, most júniusban, ismét egy black metal lemezzel örvendeztette meg kicsiny, sötétségtől összeaszott szívünket. Tehát elméjük most poharunkat és hajtsuk fel ezt a The Black Sentinel címkéjű dungeon synth/black metal rozét!
A felkerült négy alkotás közül a Through Labyrinthine Woods című tétel nyitja a lemezt. A kóbor apácák megtévesztését szolgáló DS nyitány után egyből a nyers fekete fém fogad minket tárt karokkal. Hogy felvagyunk-e készülve erre a halálos ölelésre, az már más kérdés. Itt most a billentyűtémák csak enyhén fűszerezik meg ezt a nedüt. Az előző évben kijött Where the Damned Dwells lemezhez képest ez a mostani tapinthatóan vadabb, nyersebb és vonalasabb anyagra sikeredett. Sokkal dominánsabban képviselteti magát fekete fém az Eöl által megszólaltatott szintetizátor témák mellett. ezért az epikusabb hangulat is egy kicsit háttérbe szorult a szinte már fojtogatóan sötét témák javára. A közel 12 perces dal katartikus mámora nyomán teljesen áthat minket a régi sulit black metal spirit! De minek is osztozzunk másokkal a napsütötte strandon, amikor a teljes homályba borult nyomorúság a miénk lehet! Ebben a hangulatban térünk át az Above the Northern Mist című tételre. Itt erősebben megmutatkozik a DS vonal és hipnotikus, kesergő dallamok kísérik a gitárokat. A nóta kétharmadánál a vesztőhelyek üdítő hangulatát tükröző billentyűtémák adják a kiutat ebből a szerzeményből. Reményt keltő nap óvó sugarait viszont el is fejelhetjük, mert egyből a címadó The Black Sentinel dal tárulkozik elénk annak minden borzongató szörnyűségbe oltott gyönyörűségével együtt. Mert bizony a szépség sok formát ölthet, és aki nem bánja lelkének egy darabját feláldozni érte, az részesülhet abban a megtiszteltetésben, hogy olyan világ tárulkozik fel előtte, ami más előtt örökre rejtve marad. Így viszont mi megmerítkezhetünk a The Black Sentinel fekete tavában! Itt is a dekopírfűrész tónusára hangolt gitárok adják leginkább a darab hullámzó melódiáit. A billentyűk továbbra is ott húzódnak meg a fekete odvaikban, de karakteresebb szerepet kap a gitár, mint fő hangszer. A lemezt a Grave Path hangzatos című darab zárja. Bizony ilyen címmel biztosan nem fogunk találkozni egy meghitt hangulatú anyák napi műsor repertoárjában. Azonban itt a teljes valójában járhat át minket ez fekete eposz. Ez a nóta sem tér el sokban a három testvérétől, ugyanazon fonal vezeti a muzsikát az éjfekete labirintus dohos folyosóin át, mint ami a teljes korongot áthatja.
A felvétel során az szintetizátorért a kínzókamrák operettjét felvonultató vokálért felelős Eölt ezúttal is Jabo (gitár), Kaos Absoluto (basszus), Fran (dob) segítette ki. A muzsikusok játéka a 90’ évek fekete fém zenéi tükrében szólalnak meg, így ezt mélyebben kibontani különösebben nem érdemes, mert önmagáért beszél ez a ortodox black metal eposz. Ami itt most zavart, hogy Fran dobolása elég egyhangúra sikerült. Vagy talán ott van az valahol a felvétel mélyén, csak annyira rossz minőségben szólal meg, hogy igazából a cinek kívül sokat nem hallani belőle. Ezzel rá is kanyarodtam arra, ami a legkevésbé tetszett a The Black Sentinel lemezben. A tavalyi (szerintem szuperül sikerült) Where the Damned Dwells lemezhez hasonlóan ez is vállalhatatlanul pocsékul szólal meg. Értem én a necro hangzásban rejlő nosztalgikus szépségeket, de elfogadni nem tudom, mivel nem kivehetők a hangszerek, egybefolyik az egész és a felvételből csak a kalapáló dob marad meg az ember szájízében. Nem értem, hogy miért nem lehet erre nagyobb hangsúlyt fektetni. Az anyagot a Dome Studios stúdióban rögzítették, ami számomra elég meglepő, hogy ilyen minőségnek zöld utat adtak. Nem tudom, hogy Eöl mikor fog ezzel kezdeni valamit – láthatóan jól elvan ezzel a minőséggel, de szerintem ez komolyan a muzsika rovására megy. Voltak ez Elffornak egész tűrhető hangzású lemezei, a mostani viszont annyira levon az élvezeti értékből, hogy nem tudtam neki magasabb pontszámot adni. Pedig megérdemelte volna az anyag. Minden benne van, ami egy igazán jó hangulatú, régimódi DSBM zene megkíván! Ezért, aki elkötelezett híve Eöl munkásságának, akkor a lemez így is megfogja találni a fekete szívéhez vezető utat. The Black Sentinel a nyomorult, átokverte sötétség és aki képes ezt befogadni az belépést nyer Elffor misztikus birodalmába, ami annyira elragadó, hogy onnan már nincs visszatérés!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Az a helyzet, hogy Eöl nem elvan ezzel a minőséggel, hanem gondos munkával pont ilyenre keveri a hangzást, ez nem valami megalkulvás, mert nem tud jobbat, ez a hangzás cél! Amúgy szerintem zseniális, a necro hangzás az nagyon nem ez.