Kifejezetten szeretem az egyéniségeket, főleg, ha rajongásom egyik kedvelt tárgyáról, a doomról van szó. Itt leginkább az énekhangokra gondolok, mivel sokan vannak, akik a tiszta ének ellenére is olyan hangszínt képviselnek, amit keveseknek lehet elpasszolni. Számomra ezek az igazi csemegék, kuriózumok. Gondolok itt olyanokra, mint például az amerikai Well Of Souls John Calvinje, az angol Unsilence James Kilmurray-je, a Pylonos Matt Brand, az ezer közül felismerhető Dawn Of Winteres Gerrit P. Mutz vagy Arnaud Spitz a Modern Funeral Artból. Ehhez a listához szívesen hozzácsapnám az Elliott’s Keep nevét is, mivel már nagyon régóta követem a csapat munkásságát és Kenneth Green időnként igazán egyedi hangszínét, amit extrém vokállal is meg szokott toldani. Mindezt idén már a csapat ötödik nagylemezén teszi, ami után jogos lehet a kérdés, hogy miért nem foglalkoztam még vele? A válasz nagyon egyszerű: mindig akadt érdekesebb és jobb kiadvány az aktuális Elliott’s Keep anyagnál annak ellenére, hogy a puszta stílusmeghatározása sem egyszerű a zenekarnak, valamint mindig rettegtem a magyar rajongói klubok bosszújától, hogy leszólom a kedvencüket. Elvileg epikus doom metalról beszélhetünk velük kapcsolatban, de akad itt némi prog metal és melodeath beütés is, amik sokszor váratlanul törnek elő a várbörtönök mélyéről. Ha már várbörtönök…minden egyes borítón egy-egy középkori várral találkozhatunk, ami szépen be is korlátozza a csapat témakörét. Újra és újra terítékre kerülnek a középkor bűnei, legyen szó kizsákmányolásról, pestisről, boszorkányüldözésről, várostromról, keresztes lovagokról és azok erényeiről (vagy erényeik hiányáról). Az sem egyszerűsít a zenekar bemutatásán, hogy enyhén szólva hajlamosak az önismétlésre. Magyarul mondva az Elliott’s Keepnek van egy szerény eszköztára, amit újra és újra elővesz, majd albummá formál.
Ez néhány dal esetében igazán jól tud működni, például a debütálásukon található Votus: Crusader Pt. 1 állandó tagja a kedvenc doom lejátszási listámnak, akárcsak a későbbi lemezekről a Fate, Shades Of Disgrace, Malefical Validus, Omen, Carpe Noctem. Külön érdekesség még, hogy a zenekar körül állandóan ott legyeskedik egy segítséget nyújtó kéz, amely hol a felvételekben, keverésben, hol pedig vendégként vesz részt az aktuális anyag elkészítésében. Ő nem más, mint John Perez, a Solitude Aeturnus gitárosa. Néha el is kell nekik a segítség szólók terén, mert nagyon keveset hallhatunk belőle. Tehát itt van ötödször is a texasi trió, a szokásos eszköztárral és háttértámogatássál, de most valami mégis történt velük, amiért érdemes foglalkozni az albummal. Megmaradt a változatos, jellemzően középtempóra, fogós riffekre felhúzott zenei váz, megmaradt Kenneth elnyújtott szarvasbőgés vokálja, de ezúttal sikerült szinte az egész lemezre elegendő jó dalt szerezniük. A hangzás nem sokat változott, egy kicsit élő, nyers, de mindenképp engedi minden apróság megmutatkozásást, amiből mellesleg nincs túl sok. Ugyanez igaz az extrém vokálra, ebből szerencsére sokkal kevesebbet kapunk. Igaz ez már a viszonylag szolíd Aevum esetében, majd a jóval slágeresebb Vanguard Of Despairnál, melyek alapján egy egész jó zenekart ismehet meg az, aki még nem találkozott velük. Az igazi számomra mégis a harmadikként érkező Laughter Of The Gods volt, melynek középtempós lüktetése, témázgatása egy Candlemass tételt is bőven kiszolgálna.
Sajnos a szólóhiány itt is érezteti magát, néha szinte követeli a dal a jó öreg virgázást. A jóval epikusabb Every Hour is nagyszerű tétel, aminek nyújtásai emlékeztettek a már említett Well Of Soulsra is, bár ők ennél sokkal lassabban, súlyosabban játsszák a műfajt. Az Omnis Pretium esetében sajnos visszatérnek a progos, extrém elképzelések, melyek mellett a tipikussá vált dallamok, hajlítások már nem olyan működőképesek. A remek témával nyitó Et Sanguinum csak egy kicsit tud plasztikázni a dolgokon, a záró monstrumként funkcionáló White Wolf thrash metalba váltó kitörései pedig inkább érdekesek, mint jók, bár egy más típusú lemezen lehetséges, hogy másként hatna.
Menetrendszerűen érkezett most is a friss Elliott’s Keep adag a világra, talán szórakoztatóbb formában, mint eddig bármikor. Furcsa kettőssége azonban nem teszi könnyűvé a hallgatását, megszeretését: egyedi énekhang, remek gitártémák és jó hangzás jellemzik, mégis minden lemez minden dala hasonlít egymáshoz annyira, hogy gyorsan megunjuk őket. Azért tegyetek velük egy próbát a bandcamp segítségével…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
