Empyrean Sky
The Snow White Rose Of Paradise (2004)

Szegény Empyrean Sky…pont akkor kellett tevékenynek lennie, amikor egy Opeth nevű banda a legszebb napjait, éveit élte és gyakorlatilag minden levegőt elszívott a progresszív elemeket death metallal elegyítő zenekarok elől, teszem hozzá, sokszor joggal. Ennek következtében még ma is elsődleges összehasonlítási alap, ha ez a műfaj szóba kerül, miközben egy John Welborn (Putrefaction, Wormwood) nevű amerikai illető a saját elképzeléseit kezde el megvalósítani egy jóval szűkösebb társaságra támaszkodva. John saját produkciós cége mellett kezdte el 97-ben tervezgetni egy olyan zenekar létrehozását, ami a klasszikusnak nevezhető progressziót elegyíti a halálfémmel, ráadásul annak éppen alaposan felfutó svéd változatával, amit az In Flames, Dark Tranquillity, At The Gates zenekarok képviseltek. Progresszív szempontból példaképként a hangzás és dallamok alapján mindenképp a neo prog vonalat érdemes megemlíteni olyan csapatokkal, mint a Rush és a Marillion. Hatás gyanánt külön megjelölték a szintén amerikai Believer zenekart, akik a 90-es évek közepén hívták fel magukra a figyelmet azzal, hogy extrémebb thrash zenéjüket vitték el progresszív, technikás irányba (Dimensions és Sanity Obscure lemezek). Ez önmagában is elég egyedinek hangzik és a végeredmény is annak mondható. Az ötletgazda felelt a vokálért, gitárokért és a programozott dobjátékért, segítségként pedig maga mellé vette Allen Mate (The Everscathed, Ember, Pazuzu, Unsolemn) basszert és Doug McAllister gitárost. Bemutatkozó anyaguk felvételeinél Allen helyére Rich Dunkel került hivatalosan, de az élő fellépések alatt gyakran váltották egymást attóf függően, hogy ki ért rá épp részt venni. Ez az anyag a most elővett The Snow White Rose Of Paradise, ami elég jó fogadtatásban részesült és egy turnén belül olyan bandákkal ismertették meg elképzeléseikkel a közönséget, mint az Earthen Grave és a Novembers Doom.

Ezek után persze könnyen lehetne másra fogni a sikertelenséget, az elfelejtődést, de sajnos a zenekar is hozzájárult ehhez azzal, hogy gyorsan parkolópályára helyezte magát. A 2012-ben érkezett Extending The Tangent című folytatásban már vendégzenészekkel rögzítettek új dalokat, aminek következtében jóval szétesettebb lett maga a végeredmény is. Az Empyrean Sky hivatalosan azóta is aktív bandaként van megjelölve, de egy 2015-ben rögzített rövid dalon kívül már rég nem hallhattunk róluk. Ha sikerülne egyszer a debüt lemezen hallható formájukat, frissességüket megidézni, biztosan nagyobb figyelmet kapnának manapság.

De nézzük gyorsan, mit is hozott magával ez a “jó forma”. Első körben rengeteg ötletet a gitárjáték terén, ami a melodeath riffeknek köszönhetően gond nélkül sodor minket végig a lemez közel 48 percén, amin összesen 6 tétel osztozkodik. Ezek többsége átlagosan 7-8 perces, így bőven van lehetőség a hangszerek kibontakozására, amit két hosszabb, izgalmasra sikerült instrumentális tétel is segít. Amellett sem hunyhatunk szemet, hogy a felvételekben részt vevő zenészek igazából mind igazi multihangszeresek, így mindhárman kivették a részüket a különböző sávokból. Szerencsére a dobok programozása is nagyon profira sikerült, így a rengeteg történés mellett nem tudnám külön negatívumként megemlíteni az élő dobos hiányát, bár biztosan hozzátett volna még egy egyedibb, ízesebb játék. Még ennél is fontosabb, hogy a nagyszerű zenéhez kifejezetten jó ének párosul és ez az, ami a különféle stílusokat közelebb hozza egymáshoz. John Welborn első osztályú hörgéssel, tüdőből, gyomorból érkező hangokkal kényezteti az extrém vonalra kiéhezetteket, ugyanakkor kiválóan hozza a már említett progresszív rock klasszikusok ízvilágát is tiszta, játékos hangjával. Refrénjei sokszor beilleszthetők lennének egy 70-es évek végén kiadott anyagba is.

Ha kimaradt eddig ez a lemez és kedveli valaki a melodikus death metalt, a progresszív metalt, azoknak feltétlenül javaslom a pótlását, mert egy igen erős anyagot kaphatnak ajándékba a múltból. Egyedül a lemez hangzása volt az, ami nem tudott teljes egészében meggyőzni, pedig többféle formátummal is próbálkoztam a hallgatást tekintve. A rétegek időnként összemosódnak, az összkép pedig lehetne erőteljesebb, vadabb annál, amit végül kihoztak belőle a stúdióban. A projekt legutóbbi facebook jelentése szerint több új dallal is elkészültek az elmúlt években, de ezek annyira különböznek, hogy új lemez képe még nem rajzolódott ki belőle. Reméljük egyszer megéljük a folytatást és sikerül felidézniük ezt az egészen különleges zenei világot, amit egykor rövid időre megteremtettek. Eddigi munkásságukat meghallgathatjátok a zenekar bandcamp oldalán.

Frog Leap
május 29.
Ritual Howls
május 29.