Enigmatic Infinity – progresszív rock Lovecraft-i hangulattal

A progresszív metalos Enigmatic Infinity, azaz Tombor Nándor a tavalyi év végén jelentkezett második nagylemezével. Nándort a The Shadow Out Of Time című kiadvány kapcsán faggattam.

Friss albumod három évvel követi a Sentenced To Solitude című bemutatkozó lemezt. Mi a legfőbb különbség a két kiadvány között?

Szinte csak különbségek vannak! …ha-ha. A viccet félretéve, a The Shadow Out Of Time elsősorban abban különbözik a debüt-albumtól, hogy ennek megírása előtt és közben már egész más zenei hatások értek, mint anno. Ez alatt azt értem, hogy ez alapvetően – bár tartalmaz metalosabb elemeket – egy prog-rock albumnak készült, és annak is tartom a mai napig. Szintén fontos kiemelni, hogy ezúttal az albumkészítés minden aspektusára sokkal több energiát fordítottam, legyen szó magáról a zeneszerzési folyamatról, a hangzásról, a borítóról vagy a vendégzenészekről. A harmadik jelentős különbség pedig az, hogy az új album egy ízig-vérig konceptalbum, mely nem csak a szövegekben, hanem a zenében is visszaköszön; érdemes sokszor meghallgatni, és figyelni az itt-ott visszatérő témákat, zenei utalásokat.

Ezúttal is egyfajta szólóalbum készült, melynek munkálataiban vendégművészek is részt vettek. Kik ők, és mivel járultak hozzá az egyes dalokhoz? Önállóan alakították ki a saját részeiket, vagy előre kidolgozott énektémákat és zenét kaptak tőled? Rob Lundgren énekes neve talán keveseknek lehet ismerős, nem így a billentyűkön közreműködő vendégedé. Kérlek, hogy Derek Sherinian jelenlétének áldozzunk egy külön bekezdést is! Őt hogyan sikerült beszervezned?

Mióta az Enigmatic Infinity létezik, mindent kizárólag egymagam írok meg, az összes hangszertől kezdve a dalszövegeken át az énekdallamokig, ez most is így történt, és így is fog maradni. Ennek megfelelően a kiváló svéd youtuber-énekes, Rob Lundgren is kész kottákat kapott, kvázi session zenészként járult hozzá az albumhoz, de nem véletlenül választottam ki őt. Egyrészt régóta követtem a csatornáját, imádom a feldolgozásait, másrészt pedig a tehetségét semmi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a The Shadow Out Of Time énektémáinak nagy része kívül esik az ő stílusán, így sokszor nem volt könnyű dolga, de ennek ellenére tökéletesen hozta a színvonalat.

Ami Derek Sherinian-t illeti, nos, számomra kisebb csoda, hogy szerepel az albumon, régi vágyam vált ezzel valóra, hiszen a kedvenc billentyűsömről van szó. Ő alapvetően segítőkészen viszonyul a kevésbé ismert, feltörekvő muzsikusokhoz, időről időre ki is írja a Facebook oldalán, hogy lehet neki küldeni hanganyagokat: amelyikkel szimpatizál, arra játszik egy szólót. Az enyém úgy tűnik bejött neki, annak ellenére, hogy afféle “minden mindegy” alapon egy rendkívül kezdetleges verziót küldtem el, amire nem sokkal később meg is érkezett az album instrumentális dalában hallható billentyű-tombolás. Azt felteszem, mondanom sem kell, hogy az ő szólóját eszem ágában sem volt előre megírni. Szeretném még megemlíteni Imhof Bálint cimborámat is, aki szintén sokat tett hozzá az anyaghoz, nélküle a billentyűhangzás valószínűleg egész más lenne, és nem a jó értelemben. Ő egyébként főállásban a Sorbonne Sexualban játszik, nem is akárhogy, érdemes rájuk fülelni!

Házi körülmények között zajlott a stúdiózás? Pontosan mit/kit takar a CETT Hangstúdió elnevezés? Mennyi időt vett igénybe a dalok rögzítése?

Míg a Sentenced To Solitude (és az azt követő EP, az Azure) gitárrészeit otthon játszottam fel, az új albumnál már ez is beletartozott a tudatos minőségnövelésbe, hogy minden rögzítenivalót professzionális körülmények között vegyünk fel. A CETT Hangstúdió, ahol az eddigi összes anyagom készült (akár keverés/masterről, akár az első album énekfelvételeiről beszélünk) Komlón található, és Peti Andrást takarja egy személyben, aki egy igazi mániákus: az egy dolog, hogy keni-vágja a stúdiótechnikát, a Cubase-t, a különféle kütyüket, de rendkívül jó ízléssel tudja a legjobb hangzást kihozni az adott anyagból, miközben hihetetlen türelemmel viszonyul minden bénázásomhoz…ha-ha. Egyébként maga a felvételi procedúra tavaly februártól nagyjából nyár végéig tartott, ez pedig pusztán annak a logisztikai kihívásnak volt köszönhető, hogy a stúdió Komlón található, én pedig már jó 10 éve Budapesten élek. Szóval több, meglehetősen intenzív és tömény, egy-két, vagy több napos menetben vettük fel az albumot, sok utazgatással, kávéval, és némi sörrel kísérve.

Kérlek, mesélj az album szövegeiről, amik egy H.P. Lovecraft novellán alapulnak!

A teljes album az Árnyék az időn túlról című novellát dolgozza fel, ami a személyes kedvencem Lovecraft-tól, annak ellenére, hogy nem a legismertebb alkotása. Nagyon nehéz dolgom volt a mű dalszövegesítésével, mert maga a történet is meglehetősen elvont, másrészt meg úgy kellett összefoglalnom mindent, hogy érthető, követhető maradjon, és ne legyen terjengős. Túl sokat egyébként nem szeretnék elárulni a sztorival kapcsolatban, egyrészt azért, mert aki valamennyire jártas Lovecraft műveiben, az valószínűleg már olvasta, aki pedig még nem, az remélhetőleg az album meghallgatását követően el fogja olvasni.

A borítókép hogyan kapcsolódik a dalszövegekhez. Kinek köszönhetjük az új borítót, ami látványos előrelépés az első lemez frontjához képest?

A borító az én vízióm volt, természetesen a novella által megihletve. Valami olyasmit akartam, ami messziről nézve is jellegzetes, és első ránézésre árasztja a Lovecrafti hangulatot, miközben az avatott szemek számára jól felismerhető, hogy melyik Lovecraft-sztoriról is lehet szó. A megvalósítást Tóbiás Zoltánra bíztam, aki többek között a szegedi Dreamgrave-nek is készített artwork-öt. Teljesen lenyűgözött az, hogy szinte már az első tervekkel elcsípte azt a hangulatot, amit én is elképzeltem, a végeredmény csodálatos lett, nagyon örülök, hogy vele dolgozhattam. A borító pedig nem minden, aki kinyitja majd a CD bookletjét, az ámulni fog a további illusztrációkon!

Milyen visszajelzéseket kaptál az albumra? Törekedsz-e a külföldi jelenlétre, vagy a kinti terjesztés kizárólag digitális úton történik?

Nagy öröm és megnyugvás számomra, hogy az eddigi visszajelzések nagyon jók, mind itthon, mind a határon túlról! Nyilván találkoztam kritikákkal is, de ezeknek a véleményeknek is örülök, tudomásul veszem őket, és ha jogosak, akkor megpróbálok tanulni belőlük.

A határon túli nyitás egyébként a kezdetektől fogva a napirenden van, már az előző kiadványaimat is folyamatosan promóztam különféle fórumokon, illetve elküldtem minden létező online és print magazinnak, ezekből születtek is rövidebb hírek, írások. Nekem igazából, ami a legjobban számít, azok az egyéni visszajelzések: minél több helyről hallom vissza, hogy tetszik, amit csinálok, én annál boldogabb vagyok.

Úgy tudom, hogy szerzői kiadványként, limitált formában CD-n is megjelent a lemez. Mit kell tudni a CD-s kiadásról, illetve hogyan lehet beszerezni azt?

A CD változat jelenleg még nem elérhető, jelenleg is folynak az utolsó simítások a grafikai részeken, de a terveim szerint még a tavasz első felében megjelenik, annyi biztos, hogy érdemes rá várni, mivel ezúttal a bookletre is sokkal nagyobb figyelmet fordítottam. Egyrészt sokkal több oldalból fog állni, így benne lesz az összes dalszöveg, másrészt pedig a borítót megalkotó Tóbiás Zoltán mindegyik dalhoz külön illusztrációt készített – annyit már most elmondhatok, hogy kellően beteg, nyomasztó és misztikus lett mindegyik! Szóval mindenképp lesz fizikai verzió is, amit szerzői kiadásként terjesztek majd, azaz vagy a közösségi média-felületeimen, vagy e-mailen keresztül lehet megrendelni.

Az album mentes a stílusra az utóbbi időben egyre inkább jellemző terjengősségtől, mindössze 50 perc a játékidő. Mi a véleményed arról, hogy a stílusbeli zenekarok jelentős része egy teljes CD kapacitását igyekszik kitölteni, többen esetleg dupla stúdiólemezekkel is jelentkeznek? A mai zenehallgatási szokások mellett fenn lehet tartani a hallgató érdeklődését ilyen terjedelmű lemezekkel?

Tudod, számomra a progresszív zene egyebek mellett mindig az elvárások és a szabályok szemen köpését jelentette. Lehet, hogy ebből a szempontból kicsit konzervatívnak számítok, de én mindig is albumokban gondolkodtam, így mindig is albumokat fogok készíteni, és nem pl. egyesével adogatom majd ki a dalokat, ahogy az napjainkban elég gyakori. Félreértés ne essék, azzal sincs feltétlen gond, de szerintem a prog mindig is egy albumfókuszú műfaj volt, ahol fontos az, hogy a dalok egy nagy egységet alkossanak, akár konceptalbumról van szó, akár nem. El nem tudnék képzelni annál szörnyűbb kínzást, mint hogy odakötöznek egy székhez, és végighallgattatják velem mondjuk a Scenes from a Memoryt – shuffle-ön! ha-ha

Az pedig, ha valakiben vagy valakikben van annyi zene, hogy egy teljes, netán dupla CD-nyi anyag megszülessen, azt semmiképp sem tartom problémának, különösen akkor, ha végig izgalmas, odafigyelést igénylő muzsikáról van szó. Erre jó példa a The Human Equation az Ayreon-tól, a Six Degrees of Inner Turbulence a Dream Theater-től, vagy a Snow a Spock’s Beard-től. Tehát számomra a terjengősség csak nagyon indokolt esetekben számít negatívumnak, és hiszem, hogy mindig lesz egy olyan közönség, akinek nem számít, hogy milyen hosszú egy anyag, amíg az kellő zenei értékkel és izgalmas megfejtésekkel rendelkezik.

Tervezed-e színpadra állítani az Enigmatic Infinity-t, vagy kizárólag stúdióprojektként tekintesz rá?

Egyelőre nincsenek konkrét terveim a zenekarosításról, bár soha nem zártam ki, hogy egyszer a színpadon is megszólaljanak az Enigmatic Infinity-nóták. Viszont konkrét, aktívan turnézó bandában nem gondolkodom, ha lesz is valaha EI koncert, akkor az ilyen exkluzív jellegű lesz, évi egy alkalommal, vagy valami ilyesmi. Meglátjuk.

Zenészként mit gondolsz arról, hogy vannak-e még további tartalékok a progresszív metalban? Milyen irányba, illetve irányokba fejlődhet tovább a stílus, hogy valóban progresszív maradjon?

Ha csak abból indulunk ki, hogy a ’70-es évektől napjainkig milyen szédületes mértékben fejlődött-bővült a progresszív zene, az alapján simán azt gondolom, hogy még bőven számíthatunk meglepetésekre, újdonságokra. Ugyanakkor azt is tudni kell, hogy a legtöbb mai progresszív zenekar már nem úgy előremutató, mint a régi nagyok, hanem inkább csak a progresszív rock/metal névre keresztelt stíluson belül írják dalaikat. Számomra az a baromi izgalmas, hogy az igazán előremutató zenekarok (például a Mastodon), úgy tudnak progresszívek lenni, hogy az eszköztáruk nem feltétlen a fentebb említett zsáner kötelező elemeiből áll össze, és pont ettől lesz különleges. Tehát a stílus folyamatosan változóban van, én személy szerint imádom figyelemmel követni ezeket a történéseket, így örömmel és várakozással tekintek a prog elkövetkezendő dicső év(tized)eire!

Kapcsolódva az előző kérdéshez; a fiatal, tehát az ezredforduló után feltűnt zenekarok közül melyek azok, akik megújíthatják a sokszor önismétlésbe fulladó stílust?

A már fentebb említett Mastodon mellett leginkább a személyes kedvenceimből tudok neveket felsorolni. A Gojiráról azt hiszem nem is érdemes túl sokat beszélni, embertelen, amit művelnek, a Between the Buried and Me nagyon izgalmas módon tágítja a stílus határait, ahogyan a Haken is, akik ugyan némiképp a klasszikusabb prog-metal világából érkeztek, de már a kezdetektől fogva bele-belecsempésztek olyan elemeket, gegeket, kreatív megoldásokat a zenéjükbe, ami kiemeli őket a tömegből. És bár nagyon kedvelem a sokhúros, pincébe hangolt djent bandákat/projekteket is, a Meshuggah-t leszámítva nem vagyok róla meggyőződve, hogy közülük kerülnek ki a prog megújítói. Aztán majd kiderül, hogy igazam lett-e.

Az interjút készítette: Andris

november 20.,
november 21.,