Esoteric
A Pyrrhic Existence

(Season Of Mist • 2019)
boymester
2019. november 11.
1
Pontszám
10

Nincs még egy olyan mélységeket és szélsőségeket generáló műfaj, mint a funeral doom metal. Ugyan a vonalnak is megvannak a maga tipikus iparosai, valamint a lelkes amatőrökbe is igencsak gyakran belefuthatunk, mégis képes kitermelni magának igazi mérföldköveket és klasszikusokat a mai napig. A befogadáshoz nem elég pusztán a zene szeretete, vagy a metal iránti érdeklődés, mivel egy jó funeral doom anyag kirántja a lábad alól a talajt, belelök egy sötét gödörbe és élve elhantol, majd hagyja, hogy eszméletednél maradva, tested felett teljes kontrollt vesztve válj eggyé a dohos anyafölddel (egy Ahab esetében az óceánnal). A műfajra szintén jellemző egy olyan dolog, amit már kevesen mondhatnak el magukról a fémzenék világában: megteremtői és legjelesebb képviselői kevés kivételt leszámítva ma is szállítják a jobbnál jobb anyagokat bármiféle elvárás, kötelezettség nélkül. Többségük kultikus státusznak örvend, mivel kialakítottak maguknak egy szűkös, de minden rezzenésüket megértő és figyelő rajongói bázist, amit stabil kezekkel szorítanak nyakon évente legalább egyszer. Hogy melyek ezek a bandák? Egyértelműen a 90-es években született gyászhuszárok, akiknek minden egyes kiadványát az elmúlás stílusos ünnepeként tartom számon, valamint olyan eseménynek, amiről nem szabad lemaradnom. Ilyen zenekar a Skepticism, a tavaly újabb legendához méltó anyaggal előrukkoló Evoken, vagy a méltatlanul elhomályosodni látszó Thergothon, akik voltaképp megálmodták ezt a magányos univerzumot.

Ebbe a családba tartozik bele az immár 27 éves Esoteric zenekar is, akiket még ebben a cseppet sem zenekari blokkban is egy külön címke alatt tartok, amire a „teljességgel egyedi, megismételhetetlen” feliratot tudnám felírni. Igen, jól gondoljátok, a zenekar régi rajongója vagyok. Ennek legfőbb oka az, hogy az angol zenekar gyakorlatilag a szimplán jó, esetleg a minőségi funeral doomon túllépve olyan dimenziók kapuit tárta fel már első korongjától, demójától kezdődően, amire egyszerűen nincs példa a metal zenék történetén belül. Viszont a progresszív rock, pszichedelikus rock legnagyobbjai közt találunk hasonló élményeket szolgáltató társakat számukra: az Esoteric filozofikus témáival, feltétel nélkül magányos belső utazásai által és bátor kísérleteivel kiérdemelte nálam azt, hogy a Pink Floyd extrém testvérének tekintsem. Az álmok, legyen az rémálom vagy kellemes bódulat, minden alkalommal hangjegyekké formálódnak a kezeik által. Az összképben megfér egymás mellett a dallamos gitár, a súlyos riff, az időnkénti tempóváltások és a drone zajongásig lassuló hangeffektek sokasága. A legszebb az egészben, hogy ezekre a hatásokra szerintem sosem vadásztak direkt. Nem tudom elképzelni őket, ahogy azon ötletelnek, milyen hangokkal tudnának sokkolni és eladni magukat, mert ezek annyira belsőségesek, kiforrottak, ugyanakkor gyakran mérhetetlenül egyértelműek és egyszerűek, hogy arra csak a tudatalatti lehet igazán fogékony.
A jellemzően 3-4 évente új anyaggal jelentkező zenekar utoljára 2011-ben adott hírt magáról a Paragon Of Dissonance lemezzel, amely nem lett a diszkográfiájuk csúcspontja, de megtartotta azt a bizonyos szintet, amit elvárhattunk tőlük. Ezt hosszú, 8 éves kihagyás követte, amely során a Gordon Bicknell – Greg Chandler eszmei páros leginkább projektjeivel foglalkozott, de biztos vagyok benne, hogy ötleteik javát folyamatosan karban tartották és összegyűjtötték az Esoteric következő nagy dobásához. Gordon alapvető szerepet játszott a formáció egyéniségének megteremtésében különleges, futurisztikus, máskor indusztriális jellegű billentyűhangjaival, melyek a 90-es évek óta nem kaptak ilyen nagy teret, a Paragon Of Dissonance esetében pedig teljes egészében nélkülözni kellett a játékát. Szerencsére visszatért ő is, akárcsak az aranykor, mert itt most erről van szó: az A Pyrrhic Existence egy két lemezes funeral doom esszencia, kincsesbánya, amit a rajongói hamarosan együttes erővel fognak méltatni. Ez a hosszúság és nehézség egyébként teljesen megszokott a bandától, mivel több dupla lemezük készült pályafutásuk során, mint rövidnek nevezhető. Az anyag a műfaj egyik megteremtő bandájának munkája és nem is szól másnak, mint azoknak, akik követték őket a temetőbe vezető, végtelennek tűnő úton. Az új album legalább olyan okos, mint a személyes kedvencem, az 1997-es The Pernicious Enigma, ugyanakkor olyan változatos és időnként a gitároknak köszönhetően dallamos, mint az 1999-es Metamorphogenesis.


Kísérletezésből is akad bőven, aminek jó teret ad a közel 28 perces Descent, ahol ízelítőt kapunk az említett zajongásból, végtelen lassúságból, valamint a fantasztikus gitárszólókból és elszállásokból. Mindeközben külső szemlélőként nézünk az idő végezete felé és kutatjuk, keressük az elmúlásnak, fájdalomnak azt a pontját, ahonnan már nincs visszatérés, Greg hosszan elnyújtott hörgései simítanak végig minket újra és újra, gyakran az egyetlen kapaszkodót nyújtva a semmi közepén. Kedvelem az ilyen riasztó kezdéseket, mert aki ezt túléli, az igazán képes értékelni a folytatást, ami nem is akármilyen. A Rotting In Dereliction barátságosabb 15 percben gondoskodik arról, hogy egy hatalmas gombóc keletkezzen a torkunkban és ne is akarjon onnan eltűnni a játékidő végéig. A magasabb gitárhangok szinte csak a disszonáns tartományokban érzik jól magukat, az elő-elő bukkanó tiszta dallamok pedig egyszerűségük ellenére is pillanatok alatt a megváltással képesek kecsegtetni minket, de a rutinosak már tudják, itt a remény egyenlő a büntetéssel záruló hazugsággal.

Az első lemezt a csodálatos zongorahangokat is megszólaltató rövidebb instrumentális tétel, az Antim Yatra zárja, ami leginkább egy baljóslatú horrorfilm lezárással lehet egyenértékű, mivel semmilyen megnyugvást nem hagy maga után.
Nekem kifejezetten gyorsan elment az első lemez a maga 48 percével. Ki voltam már éhezve egy efféle anyagra, mert idén eddig csak szimplán jó funeral doom kiadványok láttak napvilágot. Ez a három tétel nemhogy elcsigázott volna, sokkal inkább éhessé tett, előételként szolgált. Olyan előételként, ami után maradéktalanul biztos voltam benne, hogy a kedvencemet fogják felszolgálni, úgy, ahogy azt csak egyetlen zenekar képes elkészíteni. Ezt a fogást csak ebben az étteremben, csak most ízlelhetem hosszú évek után és lehet újabb böjt vár majd utána.
Ezek után fektetett két vállra a Consuming Lies, aminek lassú bevezetése és lezárása közé egy olyan beteg lüktetést és riffet sikerült beiktatni, ami már önmagában az év eddigi legjobbja számomra. A keményebb témákat ismét torz hangok és kétségbeesés váltják a Culmination képében, valamint olyan zenei ámokfutás, amit egy hússzorosára visszalassított The Dillinger Escape Plan tudna letenni az asztalra fénykorában. Biztosan lesz, akit a világból ki lehetne kergetni vele, nekem ez 19 perces libabőrrel volt egyen értékű. A Rotting In Dereliction során belengetett dallamok és hangulatfoszlányok állnak össze teljes egésszé a záró Sick And Tired során, aminek post metalos jellege folyamatosan csúszik, zuhan bele 2019 legmélyebb funeral doom poklába.
Az Esoteric számára a funeral doom műfaj nem a kiteljesedés, hanem egy eszköz arra, hogy ők maguk kiteljesedjenek. Ennek megértése, elfogadása szempontjából elengedhetetlen a megfelelő körülmények közti hallgatás, valamint némi tapasztalat az extrém zenék ezen ágát illetően. Ha régi motoros vagy és kíváncsiságtól túlfűtve lépsz be a legsötétebb szobába, a legabszurdabb dimenziókba, akkor ezt végtelenül imádni fogod, viszont az A Pyrrhic Existence, meg úgy az egész Esoteric életmű továbbra sem a belépő szintet képviseli. A szokásos minimalista borító helyett ezúttal igazán szép képpel támogatták meg a zenei utazást, a hangzásról pedig elég, ha azt tudjátok, hogy már alig várom, hogy letesztelhessem újra az anyagot az új hangcuccomon is, aminek összeállításában egy itteni barátság is segített. Gyönyörű, koromfekete, doomos Castle hangfalaim szinte zabálni fogják ezeket az istentelen hangorgiákat…(annyira szeretem őket már most, hogy muszáj kicsit dicsekednem velük:))

Esoteric – A Pyrrhic Existence (2019) (1 komment)

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.