Ethereal Shroud
Trisagion (2021)

Még mindig visszhangzik a fejemben, amit nemrég egy külföldi cikkben olvastam, amely szerint a funeral doom az alapbandái kivételével nem képes tovább fejlődni és ismétli önmagát. Számomra hihetetlen, hogy valaki ilyesmit ki mer jelenteni. Igen, azt nem vitatnám, hogy évente 1-2 igazán jelentős, erős anyaggal találjuk csak szemben magunkat, de ha van olyan műfaj, ahol inkább minőségre és nem túltermelésre van szükség, akkor ez az. Amikor az ominózus sorokat olvastam, azért nekem beugrott az Ahab, a Bell Witch, az Ea, mint nagyszerű frissebb zenekarok, de a háttérben nem mehetünk el szó nélkül a Quercus és a HellLight neve mellett sem. Csak ebben az évben komoly meglepetést okozott az Ornamentos Del Miedo és a Lament Christ, tavaly pedig új témákat, hangulatokat szült a Drown, a Khazad-dum, az Atramentus, Kraken Duumvirate, Gospel Of Death, Lone Wanderer és személyes favoritom, a Felgrave. Természetesen az egyszerű elemekből épülő műfajt nem teremtették újra, de ezek mind friss zenekarok, projektek, melyek azt mutatják, hogy a funeral doom és udvarháza bizony virágzik. Nem véletlen ez, mivel a zenei formátuma nagyszerű kifejezőeszköz azok számára, akik nem egy újabb virgában, himnikus csatazajban keresik önmagukat.

Na de tegyük félre a tréfát…Az említett cikk során eszembe jutott még egy név, ami kevésbé van emlegetve, ez pedig az Ethereal Shroud volt, aminek egyetlen bemutatkozó anyaga még 2015-ben készült. A hatalmas hangulati faktorral rendelkező anyagot a maga idejében többször is meghallgattam, viszont a hírek és a folytatás hiánya miatt valahogy nálam is a homályba merült. A They Became The Falling Ash depresszív, atmoszférikus black és funeral doom keveréke azonban mély nyomokat hagyott és azonnal be is ugrott a teljes anyag, amikor Joe Hawker (Aludra, Wisp, Of Solitude And Solemn) elküldte nekem a hivatalosan december 10-én érkező folytatást. Gyorsan rávetettem magam a korongra, illetve annak összesen három, monumentális méreteket öltő tételére. Azt hiszem, hogy egy olyan darab esetében, mint a közel 28 perces Chasmal Fires, már nem beszélhetünk dalról, számról, mivel ez egy komplex zenemű. Folyamatos változással, formálódással, hangulatok és érzések sokaságával, aminek első perceiben már tudtam, hogy az Ethereal Shroud ugrott egy nagyot az erős lemez kategóriáról a kegyetlen jó felé, viszont a funeral doom jelzőtől egyértelműen eltávolodunk a hipnotikus jelzővel ellátható fekete fém felé. Ebben komoly szerepet játszik az is, hogy Joe kapott némi segítséget hangszeres fronton. Vendégként John Kerr (Marsh Dweller, Noltem, Pyrithe, Seidr) dobos például iszonyatos teljesítményt nyújt az egész anyagon, valamint Richard Spencer (Ba’al, Bleating Apocalypse) basszusjátéka, időnként feltűnő hegedője is sokat hozzátesz a végeredményhez.

Mély, lassan lüktető dobbal nyitunk, amely úgy szól, mintha egy óriás kongatná az univerzum hatalmas kapuját. Hamarosan érkezik hozzá a billentyű és a hegedű, majd egy hidegrázós gitárhang. Szinte várjuk a robbanást, de a dal a bolondját járatja velünk, visszatérünk a kongatáshoz, hogy annak szünetében roppanthasson minket össze a végtelenül súlyos black metal. Ilyen nyitányra nemhogy egy világot, de egy komplett világmindenséget a vég peremére lehet sodorni. Bánatos, de nagyívű dallamokkal kísért károgás, hörgés érkezik a távolból, kezdetben tehát hagyományos darálással, ami időnként átadja a helyét az atmoszférikusabb vonalnak. Nagyon fontos tényező A szörnyeteg központjában kapunk valamit, amit szívem szerint inkább nem lőnék le nektek, fedezzétek fel magatok.

Talán a kiadvány legáltalánosabbnak tekinthető dala helyezkedik el középen, ez a Discarnate. Igazi stílusegyvelegként, bő 14 percben szállítja továbbra is a tekintélyt parancsoló, nagyívű témákat, de szinte végig nagy sebességgel dolgozik. A sűrű kátrányban, szurokban azonban rengeteg apróság található, ami leköthet minket, ezek közül a legfontosabbak a dallamok. Az jutott eszembe, hogy ez egy nyersebbre hangolt, de korai Summoning szerzeménynek is elmenne, sőt, előkelő helyet foglalna el a duó életművében. Tolkien világa helyett azonban itt belső utazás zajlik, saját gyötrődésnek, bizonytalanságnak lehetünk tanúi, hiszen a projekt ezúttal is a haláltól való félelemmel, az elszigeteltséggel és a magánnyal foglalkozik. A harmadik szerzeménynél visszatérünk a kimértebb építkezéshez és az Astral Marinerrel visszatérünk a doomhoz is. Természetesen most is összetettebb utat járhatunk be ennek ellenére, ahol találkozhatunk gyönyörű gitárfutamokkal, mélységbe rántó morgással, hörgéssel a károgás mellett és egy kis tiszta ének is belefér, csak a hatás kedvéért.

Komoly fejtörést okozott nekem a Trisagion, meg kell mondjam. Egyrészt zseniálisan felépített, nagyszerű albumról van szó, másrészt borzasztóan nehezen emészthető. Dallamossága ellenére végtelenül sűrű, ami számottevő terhet és nyomást helyez a hallgatóra. Időnként jó lett volna kicsit lassítani, megpihenni, ahogy a dobogás tette rögtön az első percekben. Ettől függetlenül nem tudnék olyat, ami felesleges lenne ezen a korongon, így csak annyit tanácsolhatok nektek, hogy megfelelő időben, körülmények közt vegyétek elő. A decemberi megjelenés ebben az esetben rendkívül szerencsésnek mondható, én biztosan beizzítom már az első ködös, deres reggeli utazások alkalmával…

Ethereal Shroud – Trisagion (2021): 5 komment

  • Winci szerint:

    Borzongató, tán borzongatóan jó is ez a dal. Nem “rádiónak gyártották”, az biztos… Az írás is alaposan illik hozzá.

  • mekong szerint:

    Ha az a csúnya külföldi zugfirkász arról írt volna, hogy már a thrash alapbandái sem képesek a tovább fejlődésre, nemhogy a többiek, akkor valószínű legtöbben csak tovább lapoznának vagy egy helyeslő kommenttel fejeznék ki egyetértésüket. Bezzeg a black/death/doom stílusok esetében ez már maga a blaszfémia. 🙂

    • boymester szerint:

      Ez így van. Persze érdemes lenne összevetni, hogy thrash metal banda, vagy funeral/black doom keveréket játszó banda van-e több, jön-e létre a mindennapokban… Azt hiszem a válasz elég egyértelmű, de azért gyorsan meglestem. 2020-2021-es adatok: induló thrash csapatok száma 213, funeral doomot játszó vagy vegyítő csapatok (ebbe minden benne van az atmoszférikustól a black vegyületekig), 19. Ha “all time”-ban gondolkodunk, akkor még ennél is nagyobb a különbség. Az évi 20-30 jó thrash korongra kijön maximum 1 hasonló kiadvány, mint az itt tárgyalt… Szimpla black és death metalt tekintve fordított a helyzet, azokból bődületes számban kapunk (utóbbi évben kb. ezer új feketefém horda alakult és 750 halálbrigád). Jellemzően ennek töredéke, max. 10%-a képvisel komoly minőséget, ez még így is évi 50-100 jó lemez. Gyakrolatilag lassan az egész metal világ rétegzenének számít, de a rétegen belül is akadnak különbségek. Thrash metalra ráférne egy erős nosztalgiahullám szerintem, nekem főleg az olyan ösztönös cuccok hiányoznak, mint amit a Sepu képviselt a 80-as évek végén (Schizophrenia, Beneath the Remains, de az Arise is kedvenc). Dallamosabb kiadásból idén a Desecrator lemeze pörgött talán többször. Néhány éve volt egy kis feltámadás, mostanában inkább a progresszív, crossover anyagok találnak ebből a közegből.

    • mekong szerint:

      Manipulatív vagy, de legyen. 🙂
      Csak a funeral doom számosságát hasonlítod a sima thrashez. Ha progressziv thrash írtál volna, akkor már egyből más a helyzet. 🙂
      Na jó, nézzük a thrash-t. Van pár kevert műfajú groove-os, ez úgye nem thrash, mivel a groove nem más mint a thrash lassítva, az viszont nem thrash, azért is nevezik groovnak. Ezeket kapásból ki lehet szedni. 🙂
      Van pár melódikus death/thrash. Ezek is gyanúsak. Belehallgatás nélkül ezek feltehetően metalcore bandák, de ugye ezeket nem szereti a metal-archives, ezért nem írják ki, hogy metalcore. Ezek is ugorhatnak. 🙂
      Vannak kevert stílusok pl black/thrash vagy blackend ezekkel szerintem nincs gond, olyanok lehetnek mint a korai Sodom, Kreator, Bathory. 🙂
      A death/thrash, heavy/thrash keverése lehetséges bizonyos korlátok közt, de ezekkel már vigyázni kell. Ha sok a death, az már nem thrash. Ha heavyvel keverik sok esetben langyi power lesz. Nehogy félreértés legyen szeretem a power metal-t is, csak nem mindegy hogy milyen. 🙂
      A crossover és hardcore is OK. Crust esetében viszont csak sima crust legyen. 🙂
      Látod rövidebb lett a lista, aminek nagy része még így is kevert stílus. 🙂

      De nehogy eltérjünk a tárgytól, az Ethereal Shroud kritikától. Csak ezt az egy dalt tudtam meghallgatni, ami itt is linkelve van. Egyébként a bandcampen is csak ez van. Ez manapság azért egy kicsit már tré.
      Nem vagyok a stílus rajongója, de ha minden igaz, ez valami atmoszférikus black. A stílus megnevezésébe, viszont belekötök, mivel a black metal csak jelző nélkül black metal. Ha bármi jelzőt (kivéve a raw, de azt meg miért) elé írnak az már nem black metal. 🙂

    • boymester szerint:

      Jogos:) A lemez még nem jelent meg hivatalosan, ezért van egy dal. Így is vártam a cikkel vagy egy hónapot… De nemsokára elérhető lesz az egész bandcamp oldalon. Tehát akkor az atmoszférikus black metal már nem black metal? 🙂 Ezt már én sem értem:) A doom leginkább az első dalban érvényesül, az sajna még nem elérhető. Ha a “szimpla” megnevezést nézem (thrash, funeral doom, black/doom), a thrash akkor is előrébb van számban. Viszont valóban kisebb a különbség. Progresszív, technikás thrash szerintem egész jól jön manapság. Nekem a Paranorm, Demoniac, Cryptic Shift trió volt kedvenc az elmúlt időszakból. Az egyikről írtam is:) Most a Cryptosis van a “megérne egy cikket” nevű képzeletbeli mappámban. Ezekből sem vagyunk elárasztva. De a gond legtöbbször nem a mennyiséggel adódik. Mivel “minden lett már keverve mindennel”, lassan nehéz újat mutatni, kiemelkedőt meg pláne. Az Ethereal Shroud gyakorlatilag nem bekategorizálható, majd füleld meg az egészet. Ha csak az eszköztárát nézzük, akkor atmo black, death/doom, funeral doom, black/doom…sőt, még némi post metal íz is belekerül itt-ott. A debüt viszont közelebb állt a funeral doomhoz, ezért említettem.
      Én egyébként szeretem a vegyes gyümölcsöket, de éppúgy a vegytiszta dolgokat is. Pont ezért jók a retró hullámok, amik néha visszahozzák a régi értékeket:) Az utóbbi évek old school death vonala pl. szerintem simán hozott fel olyan csapatokat, melyek a 90-es években is az elithez tartoztak volna. Lehet, hogy legközelebb a thrash kap ilyen lángra… Hiába a sok zenekart, azért van még jó téma, amit nem játszott el senki, legyen akármilye műfaj.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.