Valamikor az ezredforduló után pár évvel kaptam rá a funeral doom ízére, bár ez kimerült néhány alkotásban (Skepticism, Evoken lemezek főleg) és sokáig nem is láttam nagy fantáziát a műfajban, vagy nem éreztem különösebb ingert arra, hogy mélyebben beleássam magam (épp egy komolyabb progresszív metal és folk metal hullámon estem át akkoriban). Aztán fokozatosan rájöttem, hogy ez a zenei vonal olyan, mint néhány általános iskolai kötelező olvasmány, amit úgy akarnak lenyomni a torkunkon a nagytudású honatyák, hogy arra még egyszerűen nem vagyunk elég érettek. A funeral doomhoz élni kell, szeretni kell és pár dolgot elveszíteni, hogy tudjuk, mekkora a kontraszt a létezés és elmúlás között. Az Ahab felbukkanása és máig megismételhetetlennek tűnő bemutatkozása (The Call of the Wretched Sea) azonban elindított egy úton, ami folyamatosan kíváncsivá tett ezekre a szélsőségesnek tekinthető anyagokra még metal berkeken belül is. Persze közhelyesen fogalmazva túlestem a ló túloldalára és próbáltam meghallgatni mindent, amit bedobott a videómegosztó a funeral doom beírása után. Na itt volt jellemző az, hogy minimalista eszközökből, különösebb zenei inspriráció nélküli, tipikusan szürke borítóképekkel ellátott egydalos szerzőkbe botlottam, akik szerették volna nyakon csípni a műfajt. Szintetizátor, egyszerű dob és mély hörgés visszalassítva a csiga gyomortartalmának emésztési sebességére. Ezeknek köszönhetően jöttem rá arra is, hogy az egyszerű nem feltétlenül nagyszerű, mert ahhoz mindig hiányzik egy zseni, aki úgy keveri a kártyákat, hogy azok minden ismertsége ellenére hangulat és hitelesség szülessen.
Na ezeket a lecsupaszított csapatokat juttatta eszembe első pár percében az olasz Eurynome duója, akiknek sikerült mindezt az “alapfelszerelést” érdekessé és a maga módján izgalmassá varázsolniuk. A projektet 2018-ban, Olaszországban alapította Nicole Delacroix és Jacopo Marinelli, akik egyaránt felelnek a vokálért és minden hangszerért. Az anyag tehát egyszerű, mégis rettentően szokatlan és kísérleti jellegű: két torzított basszus adja a fő vonalat a szokásos gitárriffek helyett. Ráadásul ezeket úgy hangolták, ahogy azt a 19. században volt szokás: 436 Hz-en hallhajtuk mindkét hangszert. Céljuk ezzel a viktoriánus korra jellemző mélabú és kísértetiesség megidézése a zenében. Témavilágukat illetően is megmaradtak a fénykorukat lassan elfelejtő, ódon kastélyok falai között bolyongó szellemeknél, akik lassan, kimérten kongatják a hatalmas ajtókat, apró zörejekkel töltik fel a rég kiürült díszes termeket. Ez a hangulat azonban nemcsak a kor megszállottjainak szól, hanem az egész emberiségnek kíván egy szeletkét adni a magány és kiüresedés érzéséből. Erre leginkább a zenekar nevéből lehet következtetni, hiszen Eurynome a görög mitológia azon alakja, aki a mindenség, a kozmosz létrehozásáért felelős. Továbbá kézzel tapintható a dalokat átjáró pesszimizmus, mely nem a múltba, hanem a sötét jövő irányába mutat csontváz ujjaival. Nicole feladata az, hogy az ürességet tiszta női énekkel töltse meg, Jacopo pedig erre reflektál mély, tipikusan gyomortájról érkező földöntúli hörgésével. A közel órás anyagon egyébként kevés énekkel találkozunk és két instrumentális tételbe is belefuthatunk.
A lemezzel kapcsolatos problémáim pont itt kezdődnek. Ugyan az elektromos gitár elhagyása érdekes ötlet, valamint a temetői romantika is azonnal átüt a dalokon, mégis kevés kapaszkodót nyújt ahhoz, hogy különösebben megjegyezzük a tételeket. Ezen nem sokat segít a meglehetősen egyszerű, programozott dob sem. A választott út legalább dallamok terén megkövetelne valamivel több kiemelkedő pillanatot, ám az Eurynome nem igazán képes felemelkedni az átlagos funeral doom felhozatalból, bármennyire is tűzte ki célul maga elé. Abban is biztos vagyok, hogy ez az útkereső alkotás rettentően megosztja majd a műfaj rajongóit, mert lesz, aki néhány dal után ráun a szellemjárásra, míg másoknak maradéktalanul be fog ütni ez a formula. Külsőségek terén minden esetre odatette magát a zenekar, szívem szerint én is elfogadtam volna egyet a limitált példányban megjelent “csomagjukból”, ami egy kézzel készített apró koporsót jelent, benne az album több hanghordozón.
Összegzésként tehát az Obsequies mindenképp érdekes, ami kétféleképp tud elsülni a hallgatókat illetően. Hogy ti melyik csoportba tartoztok, azt el tudjátok dönteni a csapat bandcamp oldalának meglátogatásával és az album meghallgatásával.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
A4 ! Fogalmam sem volt, hogy mi az a 436 Hz, de találtam egy jó táblázatot,ami ezt bemutatja. Érdekesnek érdekes. Én imádom a viktoriánus kor dekadens és furcsa vonzalmát a túlvilághoz. Voltak olyan tehetősek, akik a kertjükben kísérteties romokat készítettek, páfrányokkal, szobrokkal. Totál őrület, mintha a kor egy leképezése lenne egy ódon kísértettörténetnek. Nem tudom, talán a mocsok, a iparosodás, a fényszegény környezet teremtette ezt a hangulatot. Ki tudja. Tehát, az ötlet baromi jó. A megvalósítás már kevés hozzá.
Ötletes. Jó hogy így próbálkoztak a srácok. Egy szám erééig még érdekes is, de hosszabban nem kötne le. Óriási potenciál lett volna a témában. A két betorzított basszer is jó ötlet, de azért gy idő után uncsi. Nem egyszerű funeral domm-ban kreatívkodni, pedig éppen ugyanúgy lenne ebbe lehetőség. (Ahogy az Abysskvult is bizonyított, hogy van még a hullában némi élet, és nem csak reflexszerű rángatózás). Talán még tovább fejlődnek. Érdekes koncepció, jó próbálkozás, de nem kerül be az emlékezetes kiadványok közé. Ha gyúrták volna még a skacok, és nem rohannak felvenni a lemezt. Akkor biztosan jobb eredmény született volna.
A koporsós kiszerelés zseniálisan néz ki. Nem semmi meló lehetett így megcsinálni őket.
Túlpontoztad! …egy a tucatból érzés. Sajnos!