Exhumed
To The Dead

(Relapse records • 2022)
Necron
2023. január 25.
2
Pontszám
9

Ha netán már kezdesz ráunni a metal zenére és már egy ideje azon töprengesz, hogy kidobálod az összes halálfejes pólódat, akkor a szakadék szélén állva az Exhumed új nagylemeze segíthet megállítani téged ebben az önpusztító zuhanásban. Az előző év októberében a nehéz muzsikákra szakosodott Relapse Records gondozásában megjelent, hangzatos To The Dead címet viselő új nagylemez ismét elhozza neked a legklasszabb temetők, legtrendibb hullaházak illatát! Valamint olyan mértékű gyomorforgató trancsírozást, amitől még Jeffry Dahmer is pironkodva bámulná a cipőorrát zöldfülűségében. Már csak készen kell állnod, hogy befogadd ezt a józan elmével felfoghatatlan borzalmat, mely egy tökéletes véráldozat a stílus beteges oltárán!

Ha netán valami érthetetlen okból még nem ismernétek a csapatot, akkor hiába kérdezgetnétek felőle otthon. Az idősebbek is talán csak Ringo Starrra emlékeznek, ezért tartsunk egy kis történelem órát. A ma már veteránnak számító kaliforniai székhelyű (San Jose)  death-gore/grind csapatot 1990-ben alapította az akkor 15 éves (!!!) Matt Harvey gitáros/énekes. Nem tudom, hogy hány kamaszkora hajnalán járó srác álmodozik otthon arról, hogy gore metal bandát alapítson, de szerencsére Mattet ilyen gondolatok foglalkoztatták.  Az úr azóta is zászlóvivője a számtalan tagcserén átment zenekarnak.

A szárnyait bontogató banda sem kerülhette el azonban az akkor virágzó a gore/grind csapatok kétes minőségű anyagainak sorozatgyártását sem, így 1991-1998 között rengeted demót, EP-t és split albumot jelentettek meg. Ellenben ezen kiadványok kapcsán is érezhető volt, hogy a banda valami többre, komolyabba vágyik, mint hogy egy legyen a tömérdek mennyiségű hasonló tematikájú formációból. Az áttörés meg is érkezett a már említett kiadóhoz való szerződés megkötése után, így profi körülmények özött jelentették meg 1998-ban első komoly nagylemezüket, mely a sokat mondó Gore Metal címet kapta. Ez a korong meghozta a bandának az ismertséget (már ha beszélhetünk ilyenről egy death-gore csapat kapcsán). A mindenféle jó ízlést és erkölcsi normát felrúgó borító is hatásosnak bizonyult, már ami a figyelemfelkeltést illeti (a lemezt egy újragondolt, de ha lehet ezt fokozni, akkor még sokkolóbb borítóval 2015-ben újra megjelentették). Az erős Carcass behatásokkal dolgozó zenekar, ha nem is vetkőzte le teljesen az ősi etalon zenei hatásait, az évek során szépen kialakította sajátságos, csak az Exhumedre jellemző hangzásást és stílusát. A 2019-ben megjelent, a 80’évek VHS horrorfilmjeinek emléket állító Horror korong után, 2022-ben jelentkeztek To The Dead névre keresztelt nyolcadik nagylemezükkel. Ahogy a zenekar agytrösztje, Matt Harvey (gitár, ének) nyilatkozott a lemez kapcsán: ”A To The Dead egy célállomás… Egy rothadó világ, amelyet való világunk groteszken kiforgatott igazságai és legzavartabb ambícióink hanyatló következményei népesítenek be. De ez egy olyan cím, mely ünneplést idéz és egy meghívó az Exhumed véráztatta világába”. Ha ez nem győzött meg, akkor semmi!

Az elméleti oktatás után jöhet a gyakorlat! Bemelegítés gyanánt kezdjünk egy kis fejkörzéssel, amit egy lendületes head-bang követ a korong első taktusainak berobbanásával szinkronban. A gyengébb idegzetű hallgatók nyugodtan kérhetik a lemez hallgatása során a támogatást, vagy a sokat emlegetett szülői felügyeletet. Mivel a Putrescine and Cadaverine felzendülésével egyértelműen nyilvánul meg, hogy ez a fajta brutalitás és agresszió nem mindenkinek való. Az edzett rajongók viszont nyugodtan hátradőlhetnek karosszékükben, mert az Exhumed ismét nem okozott csalódást. Átgondolt, komplex témák és felfoghatatlan gyorsaságú ütemek fogadnak minket az új korong kapcsán is. A hangzás brutálisan vaskos és annyira letisztult, mint egy műtőeszköz készlet. A hangmérnök profi munkát végzett. A hangszerek penge élesen elkülönülnek és nem is zavarják egymást a tevékenykedésükben. Szépen kiegyenlítetten szólalnak meg. Ez bizony egy professzionális munka, amit meg is kíván egy ilyen muzsika! A hordától már megszokott károgás/mély hörgés és csordavokál mellett alkalmanként megjelenik egyfajta nosztalgikus reflektálásként (netán mementóként a hőskori Carcass előtt tisztelegve?) egy agyontorzított röfögő hörgés is, ami bizonyára sok rajongóban szívmelengető emlékeket ébreszt az „MC másolgatós” időkből. Matt Harvey károgását a bandába visszatérő basszeres-vokálos Ross Sewage (Ghoul, Impaled) gyomorból jövő hörgése teszi igazán teljessé. Ez a dupla dinamit, amibe beleszerelmesedtünk 1998-ban! Ifjú korunk legszebb pillanatai elevenednek meg előttünk. Bevallom, hogy elsőnek egy kicsit megijedtem, hogy eltűntek a disznóvisítós szólók. Netán most egy klasszikusabb értelemben vett death-gore-grind albumot fogok hallani? Ez egyfelől igaz is, mert a To The Dead nyerseségével és kegyetlen vadságával valóban egyfajta „necrospektíva”, de másfelől ezt egy érettebb megközelítéssel teszi. Viszont ez kismértékben vissza is fogta a technikázgatás paripáit.

Azonban aggodalomra semmi ok! Nem hagyták, hogy sokáig mardossa a kétség eltévelyedett lelkemet. Bizony ott vannak Harvey heavys szólói, összetett futamai a death és grind elemek mellett. A feszítettebb témákból egy kicsit engedő grooveos riffeket és dallamosabb tételeket is hallhatunk. Példának okán a nekem egyik legjobbnak tetsző Rank and Defiled című etűdben. Remekül alkalmazzák a húsdaráló grind témákat és a klasszikus értelemben vett death metal riffek kombinációját. Egy pusztító pergőtűz és jön is egy szóló, vagy egy melodikusabb halál metál téma. Olykor egészen régi-sulis death témák is felhangzanak, mint a Defecated című tételben.  Bizony ezek a legények értik a dolgukat!  Már a zenekar korai fázisában is érezhető volt, hogy törekszenek egy komolyabb zenei megközelítésre, amit természetesen a Gore metal lemeznél, ha nem is teljesen kiforrva, de már egy egész elismerésre méltó szintre emeltek. Ez albumról- albumra csak tovább csiszolódott. Annak ellenére, hogy sokakban szkepticizmusként merülhet fel, hogy egy trancsírozós, belezős témájú metal banda esetében egyáltalán beszélhetünk-e a zenei profizmusról, akkor itt bizonyítékot kaphatnak az ellenkezőjére!  A To The Dead okos és összetett témákkal operál. Annak ellenére, hogy ennek az albumnak a kapcsán nagy újító fogásokkal nem találkozhatunk.

 A lemez írócsapata korábbi tagokkal is kibővült: ilyen Mike Beamel (Mortuous), aki 1998-2004 között játszott a zenekarban, Leon del Muerte (Impaled, Terrorizer LA) gitáros, aki az All Guts, No Glory és a Garbage Daze Re-Regurgitated lemezeken pengetett, Matt Widener, aki 1994-ben és a rá következő évben járult hozzá a vérfürdőhöz, valamint Michael „Bud” Burke, aki közelebb a modern időkhöz, a 2013-tól 2017-ig tartó periódusban bizonyított. Így zeneileg valóban hordoz magában egyfajta visszatekintési szándékot a zenekar korábbi állomásaira. A 2013-as Necrocracy lemeznél becsatlakozó Mike Hamilton remekül teljesít a felvételen. Mint egy szorgos légkalapács úgy üti a taktusokat. A kegyelmet nem ismerő blast-beatek és a középtempót kalapálások kakofóniájának mestere ez az arany kezű-lábú dobos. Nem tartom kizártnak, hogy volt neki egy ősz, szakállas, öreg mestere, aki a hosszú elvonultságban belenevelte a mértékletességet és alázatot, mert pont annyira dolgozza meg dobtémáival a hallójáratainkat, mint amennyire a zene azt megkívánja. Nincs szétkalapálva az agyunk a negyven perces játékidővel bíró lemez végére. Talán érdeme leginkább a Defecated című dalban mutatkozik meg, mely a lemez egyik legvadabb tétele (már hal lehet rangsorolni egy ilyen irányultságú muzsikában a brutalitást) Egyébként a dob is nagyon korrektül idomul a zenébe. Talán a cinek egy kicsit elmosódottan szólalnak meg, de az lehet az én rendszerem hibája is. A bandába visszatérő, a Gore metal lemezen játszó Ross Sewage bőgő játékát leginkább a zene alá keverték, így annak súlyosságát szolgálja hűen. De azért néhol megengedik megmutatni a nyers bájait is, ahogy az Undertaking the Overkilled vagy a már említett Putrescine and Cadaverine című költeményekben.

Az Exhumed zenéje folyamatosan finomodik és tovább öregbíti a zenekar hírnevét. A To The Dead egyfajta zenei visszatekintés, mementó, mely az együttes korai szakaszára reflektál, de nem megy át egy erőltetett múltidézésbe, amit én nagyon nem kedvelek. A korong szövegei természetesen nem romantikus virágcsokrok a lélek számára. Undormány feneketlen pöcegödrei. De a legények nem vesztették el humorérzéküket a három évtizedes fennállásuk alatt sem. A vérben és belsőségekben dagonyázó szövegek kéz a kézben járnak a fekete humorral. A Drained of Color nótához készült fekete-fehér videóból ez teljes mértékben átjön. Annak ellenére, hogy egy meghitt csendéletet ábrázol a lemezborító, a képet egy kicsit gyengének éreztem az banda munkájához (lehet, hogy ennek is volt egy „retro” indíttatása, nem tudom). Voltak már jobbak, a jó ízléssel abszurd módon társítható borítóik is. A To The Dead egyébként tökéletesen betölti mindazt, amire egy death-gore-grind hívő szíve áhítozik. De itt most nem kell este az ágyon fekve, a mennyezetet bámulva költői kérdések sokaságát szegeznie a sorsnak, hogy mikor érkezik el a szívének választottja, mert ezzel a koronggal ez beteljesül. Szóval, ha ebben a sarkaiból kifordult világban bizonytalanság kerít hatalmába a death-grind identitásodat illetően, akkor az Exhumed új lemeze biztosan helyre ráz. Viszont a lemez kapcsán esetlegesen felmerülő kockázatok és mellékhatások esetén keresd fel a sírásódat vagy temetkezési vállalkozódat!

Akela, Jó’vana Akela, Jó’vana
április 05.