Exorcist
Nightmare Theatre (1986)

Az Exorcist egyetlen nagylemeze egy különös, izgalmas zenei klímában jelent meg. A szó jelentése: ördögűző és okkal asszociálunk a William Peter Blatty írásából 1973-ban Williem Friedkin rendezésében a világra szabadított híres-hírhedt filmre. Ezen elektronikus sajtó hasábjain a téma aligha kavarja fel a vallásos és/vagy erkölcsi érzületet, mert azt az olvasók-hallgatók a megfelelő helyen és módon kezelik. A ’80-as évek végi black, death, thrash, speed metal esszenciális keverékébe áztatott zene keletkezésének atmoszférájához érdemes többet tudnunk annak társadalmi környezetéről. Ha azt hisszük, hogy akkortájt csak a Vasfüggöny innenső oldalán üzemelő szigorú, vagy puha diktatúrákban befolyásolta a politika a zenét, korlátozta az alkotók lehetőségeit (erről itt több tematikus cikket is talál a Kedves Olvasó a magyar rock/metal sorozatban), hát akkor vessünk egy pillantást az Egyesült Államokra.

Exorcist 1986 – Ennyire kezdeti a színtér és rejtőzködő a banda – még egy rendes “mai” képet sem találtam!

Az Exorcist Nitghmare Theatre című korongja vinylen az Egyesült Államokban ’85-ben, Európában a holland Roadrunner kiadó gondozásában 1986-ban jelent meg. A borítója máig viszi a pálmát a rettenetes képek között. Erről bárki meggyőződhet, ha rápillant. Próbáljuk csak felidézni, mi volt ennél kifejezőbb a nem konkrét ocsmányságot ábrázoló képek között, a Black Sabbath Mob Rules-a és mondjuk a Slayer Hell Awaits-e mellett.

A képen az újrakiadás CD -tokja (nagyítva), mellette az eredeti LP borítója.

Ezidőtájt HM-rajongóként a külföldi zenei szaklapokban utána olvasva is csak derengett a lemez körüli sejtelem. A rejtőzködést jól jellemzi, hogy a Theatre-szó angol helyesírással olvasható. Az Egyesült Államokban akkor eluralkodó politikai-kultúrpolitikai közbeszéd hátteréről más forrásokból értesülhettünk. A kemény fémzene ’80-as évek beli fejlődésében megjelent erőteljes hangzású zenék (a black, thrash és a későbbi a death metal irányzatok) az amerikai színtéren kissé eltávolodtak a konkrét okkult-sátánista témáktól. Alapvetően két témakört énekeltek meg: a társadalmi ellentmondásokat, a hidegháború fenyegető rémét, illetve a sötét tónusú irodalom alakjait és az abból merítő pop-kultúra (film, festmény, képregény) inspirálta történeteket. Ekkor került napirendre, hogy egyesek szerint unatkozó szenátorfeleségek, mások szerint gyermekükért, az amerikai társadalom újabb generációiért aggódó anyák egy csoportja teadélutánokat szervezett, majd bizottságot alakított és pellengérre állította a heavy metal zenészek egy csoportját, az ifjúság megrontójaként. Tény, hogy ezen kezdeményezés következményeként ma számos lemez borítóján ott szerepel, ha az csak “szülői felügyelettel” ajánlott.

Történt ez akkor, amikor a Twisted Sister a We’re not Gonna Take It klip közepén (1984-ben) látható módon rátörte az ajtót a megállapodott kertvárosi családokra: ott voltak mindenhol, a tévében, a rádióban és az újságok címlapjain. A sötét merengés akkor már az USÁ-ban éldegélő angol idoljának, Ozzy Osbourne-nak a csillaga, mint egy június negyedikei tűzijáték összes sziporkája emelkedett új hazájában (1981-től). A dallamos heavy metal zenekarok aréna koncerteket adtak, a német Scorpions meghódította a nyugati partot is (World Wide Live, 1985). Egy fiatalabb generáció, köztük például az Armored Saint, a Queensrÿche, a Virgin Steele, a Manowar a heavy metalban is sokkal keményebb zenét kezdett játszani. A disztopikus világot, vagy anakronisztikus fantasy barbár, viking, görög mitológiákat megéneklő bandák mellett aztán felszínre tört a hidegháborút, a társadalmi ellentéteket, illetve horrorisztikus, okkult, vagy bibliai témákat lemezre játszók csapatok népes tábora is. ’82-től a cséphadarók sebességével játszó modern stílusú, addig sosem hallott keménységű Exodus, Metallica, Possessed, Megadeth, Death Angel, Slayer fémjelezte Bay Area-thrasherek szabták a metal sorjázatlan kereteit. Ezalatt egy párhuzamos világban már kezdett kialakulni a ’90-es évek elejére meghallgatásokban, tárgyalásokban, szankciókban csúcsosodó kultúrpolitikai korlátozások igénye (ld. a link-eket).

A friss metal zenéért rajongva, a vásárlásakor még nem is tudtuk, hogy a borzongató borítójú tasakban kiadott, a kor zenéihez mérten kegyetlen hangulatú Exorcist javarészt a(z 1982-től) heavy/power metalt, majd szimfonikus metalt játszó Virgin Steele multihangszeres atyjának, David DeFeis-nek a nagyívű remeke. A korong ebben a társadalmi-zenei klímában egy fricska arra, hogy mit mondhat meg egy amerikai kulturpolitikus. Káros-e az ifjúságra, vagy sem, ha kiváló képességgel megáldott zenészek Edgar Alan Poe színvonalán dalolnak az okkult/zodiákus/ezoterikus tanokért rajongó angol Mr. Alesiter Crowley-ről. Énekelhet-e Dee Snider a társadalmi ellentétekről úgy, mintha „kés alatt” (Under the Blade, 1982) érezné magát, még ha az 1991-ben megtartott PMRC-meghallgatásról szóló filmben (amelyben saját magát játszotta) ezt a belső félelmeivel és egy éppen közelgő műtétjével is magyarázta. De hát ez is természetes emberi érzés. Történt ez körülbelül akkor, amikor az Iron Maiden Number of the Beast-jét (1982) több helyen ellenséges hisztériával fogadták, hiszen, nyilván az ördög nevében szól a bibliai idézettel… Hát miről szólhat egy dal egy olyan párhuzamos társadalomban, ahol a Judas Priest egy több évvel korábbi lemezén szereplő dal miatt kapott idézést (Better by You, Better than Me-feldolgozás a Killing Machine-on, 1978) érthetően elkeseredett szülők, majd okos ügyvédek által „fellelt”, szerintük a hallgatóját, egy húszéves srácot öngyilkosságba sodró, állítólagos ellihegett gonosz üzenete miatt? (A szomorú esemény 1985-ben következett be, a tárgyalás 1990-ig húzódott.) Ezt a légkört figurázza ki a Tom Cruise főszereplésével évtizedekkel később készült Rock of Ages-ben a Cathrine Zeta Jones alakította szenátorfeleség leleplezéséről, groupi múltjáról szóló, két emblematikus dallal kísért könnyed jelenet.

Kell-e ezek után magyarázni, hogy a boszorkányüldözés témája mennyire nyilvánvaló utalás volt már ’85-’86-ban a fent leírtakra? 1986-ban még nem hollywood-i film szintjén figurázták ki a tiltó törekvést. Vegyük hát elő a Biblia Övezeti (az Egyesült Államok mélyen vallásos régiója) apák és anyák legnagyobb örömére magát a Bibliát – gondolta DeFeis. Különféle életkorokban másért szerettem ezt a lemezt. Tetszett a zene borzongató hangzásvilága. Tetszett az erős fricska, amit a kezdetektől érteni véltünk, a pusztulónak beállított de mégis vágyott nyugati kultúrán mulatva. Tetszett a zenében lépésről-lépésre felfedeznem a történelmi és társadalomszervezési szempontból érdekes témakörre írt szöveget. Annak idején, bevallom még az is tetszett, hogy barátom már a puszta lemezborítóval ki tudta kergetni a minket elmélyült zenehallgatásunkban megzavaró unokaöccsét a lemezjátszó-erősítő-hangfal szentháromsága alól. Azt az érzésünket, hogy már az eredeti lemez is a fekete korongba karcolt fekete humor volt, az újrakiadás erősítette meg.

Az átgondolt kiállítású, papírtokba csomagolt dupla CD.

Amikor évekkel később CD-n is megvásároltam a zenét, különösen tetszett a kiadvány újra gondolt pimaszsága. A High Roller Records 2016-os újrakiadásán két CD-n négy „vinyl” található. Az eredeti változat, majd az atya-fiú-szentségtelen lélek hármasában (igen, így szerepel a tokon, ld. a korábbi képek egyikén), némiképp átgondolt, kicsit újrahangszerelt, kissé megváltoztatott „rendezői” változatban. Nem tudom melyik dalt érdemes a többi fölé emelni a csillogó korongokon. Minden esetre az ajánlómban elhelyeztem néhány borzogató link-et.

A lemez pontos előképe számos sötét zenének, például az évtizedekkel későbbi nagy kedvencemnek, a Covenant Nexus Polaris-ának. Ki tudja kire hatottak még, …talán a hazai Mytra különös eredettörténeti dalaira is. A korongon mára ismert nevek játszanak. A dalok szövegéért David DeFeis felel, míg a zenét a gitáros Edward Pursinoval közösen alkották. A banda egylemezes felállása: Jamie Locke – basszus, Geoff Fontaine – dobok, Marc Dorian – gitár, Damien Rath – ének és billentyűk. Valójában a lemez egyik változatán az szerepel, hogy a hangszereken David DeFeis játszik. Nem hinném, hogy bármi ellentétük keletkezhetett ebből, hiszen a korszak egyik nagy gitárosának Jack Starr-nak a bandájában, továbbá a Piledriver-ben, Convict-ben, vagy az Original Sin-ben is megfordult zenészek a DeFeis gyermekének tekinthető, heavy/power metalt játszó Virgin Steele-ben is együtt muzsikálnak. Most kell lekapcsolni a fényeket és indulhat a borzongató utazás.

A tracklist az eredeti LP dalait sorolja. Ezek a tételek az első korongon szerepelnek egy új, horrorisztikus felvezető után (Atya-változat). A CD hátra maradt fele a Fiú nevében elkövetett felvezetővel indul (Fiú-változat). A második korongon hallható a Szentségtelen-lélek változat és utána a már kétszer kissé eltérően hallgatott nóták újabb változata, 3 bónusszal. A 80 perc kitöltésére a lemezről lemaradt 5 bónusz tétel szolgál. 160 perc borzongás igényes black/thrash/speed zenével, benne számos lenyűgöző apró részlettel. Olyanokkal, amilyenet a Jack Starr’s Burning Star és a Virgin Steele lemezein hallhatunk, csak itt éppen a Bathory és a korai énekelt-refrénes (!) Slayer (ld. Tormentor) stílusában.

Ian Paice
december 12.
Desszert Záróbál
december 17.
ExtremeNoiseFest 2021
december 18.