Fall Of The Idols
Contradictory Notes (2022)

Nem sokan lehetnek így ezzel a világon, de nálam a top 10-ben van a finn Fall Of The Idols The Womb Of The Earth című, 2006-ban kiadott lemeze a hagyományos doom metal tekintetében. Ezt a debütálást két gyengülő minőségű anyag követte (The Séance – 2008, Solemn Verses – 2012), melyekben egyszerűen már nem tudták megteremteni azt az atmoszférát, amit korábban teremtettek. Mint látjátok, az utolsó korong után hosszú csend következett az életükben és megmondom őszintén, nem sok reményem volt azzal kapcsolatban, hogy egyszer majd egy friss dalcsokor kerül a kezembe. Konkrétan a látókörömből is kikerültek, híreket sem hallottam felőlük, most pedig azzal szembesültem, hogy az I Hate kiadta a régóta esedékes Contradictory Notest. Igazi meglepetés tehát ez a visszatérés, viszont a hatalmas lelkesedés helyett az óvatos közeledés, tapogatózás taktikáját választottam vele szemben a megismerkedést illetően. Kár is lett volna előre ujjongani, hiszen ez az album összesen négy tételt tartalmaz, 37 percben, ami már most furcsának hat az előzményekhez képest.

Kis utánajárással ennek a szomorú oka is kiderült: a zenekar a tételeket a 2012-es lemezzel egy időben komponálta, viszont témájuk miatt külön kezelték őket. Akkoriban azt nyilatkozták, hogy a negyedik album után a zenekar már csak koncertezni szeretne, úgyhogy a most kiadott dalcsokrot nyugodtan tekinthetjük bónusz szerzemények gyűjteményének, ami után sok jóra már tényleg nem lehet számítani. 2018-ban ráadásul kiszállt a doom vagonból az egyik alapító tag is, Tommi Turunen, valamint igencsak fiatalon elhunyt az eddigi lemezeken játszó Hannu Weckman dobos, akinek emlékét úgy tartották tiszteletben, hogy a lemez első dalában az ő játékát hallhatjuk.

A Condtradictory Notes tehát egy búcsú, egy régóta húzódó tartozás megadása a zenekar részéről, így is kell hozzá állni. Ez azrét különösen fájó, mert maguk a dalok nem rosszak, attól függetlenül, hogy amolyan “b” oldalas tételek, másrészt azért, mert a lemez témaköre, koncepciója bizony igencsak aktulális a mai világban és egyértelműen lenne rá igény. Ez a témakör a társadalmi elszigetelődés, gyűlöletkeltés, valamint az egyre mélyülő különgségek a különböző rétegek között. Felhívja a figyelmet az egyeduralomra való törekvések ellen, bemutatja, hogy sajnos nem a legjobb irányba tart az emberiség jelenlegi korszaka.

Durvul a helyzet, akárcsak a nyitó Vicissitudes, amely könnyed akusztikával és Jyrki Hakomäki jellegzetes énekével kezdődik, majd a Solemn Versesre jellemző sludge kalapálásig fajul. Hatalmas feelinggel kezdődik egyébként a dal, ami igazán sajátja ennek a csapatnak, csak a fogós dallamokkal nem sikerült felérni az elődökhöz. A kiadvány legrövidebb szerzeménye követi a sorban Wail Of The Serfs címmel, szerencsére jóval meggyőzőbb kiadásban. A súlyos, azonnal bólogatásra ingerlő témákat gúnyos ének kíséri, máskor pedig úgy érződik, mintha egy rendkívül dühös ember a fogait összeszorítva engedné ki minden frusztrációját. Az igencsak hosszúra sikerült címadó (közel 12 perc) bemutatja, hogy mi vezetett a banda lassú elfelejtéséhez: az egyszerű alapoktól való eltávolodás valami elvontabb, művészkedős irányba. Megvannak a jó témák, akadnak dallamok, de maga a dal egy darabkákból álló káosz, aminek továbbra sem tesz jót a túlzásba vitt agresszív ének. Ez a dal idézte meg leginkább a 2012-es lemezt, amit a legkevésbé tudok értékelni a munkásságukból. A klasszikus felállás és a debüt is tiszteletét teszi azért nyomokban, de ehhez a Thought Virus című záró tételig kellett várni. Itt is akad felesleges acsarkodás (teljesen elüt a zenétől), de a refrén dallamossága végre kellemes emlékeket is felidézett.

Úgy néz ki, hogy a Womb Of The Earth már örökre méltó folytatás nélkül marad meg egy ködbe vesző zenekar életművében, amit nagyon sajnálok. A zenészek nagy eséllyel további projektjeikben folytatják a zenélést, melyek közül csak a Wolfshead kacérkodik a doommal, de teljes mértékben a heavy metal alapokra támaszkodva a hihetetlen melankólia helyett, amit egykor a Fall Of The Idols tudott igazán csúcsra járatni.

Lubomyr Melnyk
február 04.