Ázsiában imádják a death metal brutális ágát, ami annak fényében érdekes, hogy a klasszikus értelemben vett halálfém gárdák száma egyáltalán nem ilyen impozáns. Úgy gondolom, hogy ez a direktebb, brutálisabb, primitívebbnek gondolt vonal igazán ezen a kontinensen tudott úgy tanyát verni, hogy az ne is kopjon ki az ottani köztudatból. Európában vagy az Egyesült Államokban a 90-es évek végétől a 2000-es évek végéig volt népszerűségének csúcsán és noha nem tűnt sehova se a zsáner, de a reflektorfény egyértelműen a klasszikusabb, klausztrofóbiásokat őrületbe kergető vonal felé terelődött. Na, a Fatuous Rump egyáltalán nem ilyen, itt nincs lassan a nyakunk köré tekeredő kígyó, sem sötét barlangokat idéző disszonancia. A brutal death metal egy kis technikássággal vegyített ágát képviselik a tajvaniak, akik 2017 óta ismertetik meg közönségükkel az ottani csatornarendszer működésének a rejtelmeit. Én a 2018-as Disposing Slobs of Corporal Fatberg albummal ismertem meg ezt a bagázst és épp abban az időszakomban voltam, amikor egy jó darabig csak ilyen stílusú zenék pörögtek nálam. Mondanom sem kell, hogy ebben a rendkívül homogén közegben sikerült benyomást tenniük rám, és egyikévé váltak azon bandáknak, akiket nem csak a brutal death bekattanások közepette veszek elő. Most itt van az ötödik korong, ami az I Am at Your Disposal címet kapta és bizony vegytiszta Fatuous Rump matériával állunk szemben.
Larry Wang megbízható lefolyócsővel rendelkezik, ezt a stílus rajongói tudják is nagyon jól. Bármit is húzzunk le az ő torkán, abból kutyavéres szennyvíz lesz, amit nem által egyenesen a pofánkba visszakérődzni. Ja…kedvenc sajtja a brie, de erről majd később. Hank Peng gitárjátéka egyszerűnek mondható, mégis van benne mindig annyi intrika, hogy ne csak egy kisiparosként gondoljunk rá. Daniel Chen fő feladata a basszussal az, hogy adjon a zenének egy extra súlyt, és teljesedjen ki a gitár hangzása. Ha egy brutal death albumra nincsenek rápakolva a kilók, akkor villámgyorsan olyannak tűnhet egy banda, mint az a 60 kilós, szeplős kiskölyök, aki 4 XL-es izompólóban emelgeti a nyakához a rózsaszínű 1 kilós kézi súlyzókat. Itt szó sincs ilyesmiről, ha egyszer megkapjuk a jó öreg Suffocation riffek egy átgondolt verzióját a nyakunkba, akkor az fájni fog. Kane Chen dobolását hálás dolog követni, az ütős hangszer könnyen a lemez hősévé tud válni, pláne akkor, ha a rettegett sörös doboz pergő hangzást is otthon hagyják, mint ahogy azt a Fatuous Rump is tette. Ők nem fognak St. Anger-t is megszégyenítő módon kalimpálni a partyhordókon.
Most pedig jöjjön egy megható idézet Clive Barker könyvéből, amit nem hiszem, hogy túl sokszor kiszoktak tenni az olyan mély lelkivilággal megáldott ismerőseink, akiknek annyi önálló gondolatuk sincs, hogy kénytelenek valaki máséval kozmetikázni a helyzetet. Így szól:
„Mindenki egy véres könyv, bárhol is nyitnak ki minket vörösek vagyunk„
Azt nem tudom, hogy az én szerveimre van-e nyomtatva bármilyen szöveg, de alapjáraton igaza van a fazonnak. A Fatuous Rump pedig ezen filozófia mentén alkotta meg ezt a könyörtelen bestiát. Gore, horror, elbaszott sorozatgyilkos kannibál nekropedofilok részletes beszámolói a szomszéd bácsik hamvában sült pogácsájuk receptjéről. Van itt minden, ami egy jófajta henteléshez szükségeltetik. Pont egy ilyen beszámolóval kezdjük el a lemezt a The Toilet is the Person személyében, ahol egy átlagos Alabamai polgár kalandjait hallhatjuk frissen szült gyerekével folytatott, több mint bensőséges kapcsolatáról. Ezután kezdődik a móka, a gitár egyszerű, de nagyszerű témákkal bombáz minket, a groove rögtön cseppfolyós állagúvá változtatja a gerincünket, mindeközben egy baritonba hajló sertés bús röffentéseit hallhatjuk az egészre rátelepedve. Nem véletlenül mondtam, hogy Larry kedvenc tejterméke a brie sajt, ő ugyanis ezt a tudtunkra akarja adni minden egyes adandó alkalommal, sokszor lekövetve a ritmusszekció rugós szerkezetét. Na de ezt többször eljátssza akkor is, amikor szegény Kane csak a dobot üti, és erre ő minden egyes leütött hangot megkoronáz egy mélyről jövő büfögéssel. Sokan már az első szám első perceiben menekülőre fogják, de mi elégedetten konstatáljuk, hogy a legjobb helyen vagyunk.
A Fatuous Rump nem fogja háromszög alakúra vésni az autó kerekét, az nem az ő felfogásuk. Egyszerűen minőségi, de leginkább végtelenül szórakoztató és agyatlan vérfürdőbe hívnak minket. Az agyatlant itt nem szánom derogáló jelzőnek, az ilyen zenének sosem áll túl jól, ha végtelenül komolyan próbálja magát venni. Ők is tisztában vannak a zenéjük abszurditásával és erre rá is fognak játszani, elég csak meglesni a számcímeket. A dalszerzés szekció az, ahol a többi hasonszőrű bandától elkülönül ez a gárda. Itt nem a plagizálás a fő cél, hanem az, hogy végtelenül szórakoztatóak legyenek a dalok. Nekem már az első olyan szekciónál mosolyra görbült a szám, amikor a dobütések és a bunkó, eltömődött budikat idéző böffentések száma megegyezett egymással. Egy ilyen lemezen kár végigmenni dalonként, ha az első blast beateknél emeljük a kezünket és Parkinson kórósként remegtetjük, akkor itt már csak élvezni kell az utat. Egységes minőségűek a nóták és mindig van bennük annyi változatosság, hogy ne fulladjon unalomba.
A technikásság terén tényleg csak egy minimális mennyiségre gondoljunk, nem fognak az ujjaik a húrok közé tekeredni. Itt alapjáraton a brutalitásról és a végtelenül súlyos gitártémákról, slamekről szól a történet, amit még vannak olyan szemtelenek, hogy megspékelnek pár breakdown-nal is. Nem kell megijedni, ez nem deathcore, nem ezek köré íródtak a dalok, csupán néha feltűnő elemek, amik tovább színezik a képet. Újat mutatnak? Nem, de ez rendben is van így. Amit ki lehet hozni ebből a zsánerből, azt ők kihozták és már most alig várom az újabb kalandot a „több szemgolyóm van, mint amennyi az IQ szintem” felfogás végtelen birodalmába. Április 28-tól várnak minket a legközelebbi csőtöréses slozinál a Brutal Mind és Fat Tub Of Lard kiadóknál.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
