Fimir

Tomb Of God (2021)

Nem volt különösebb kedvenc a finn Church Of Void zenekar, de majd minden lemezéről sikerült egy-két szerzeménnyel hozzájárulniuk több, mint egy évtizede gyűlő „kedvenc doom metal slágereim” című listám lassú gyarapodásához. Ha esetleg kimaradt és kedveled az okkultizmussal kacérkodó régimódi végzetet, akkor az olyan tételeket, mint a Winter Is Coming vagy a Moonstone mindenképp érdemes meghallgatnotok. Na szóval, ez most nem egy róluk szóló kritika, mivel a csapat elég érdekes dolgot művelt néhány évvel ezelőtt. Aktív léte 2010 és 2018 között volt hivatalos Georgios Funeral gitáros (Horna, Khert-Neter) és Magus Corvus énekes vezetésével, mikor a zenekar gyakorlatilag megduplázódott. Nem kétfelé szakadt, hanem szó szerint két külön csapattá vált, nagyjából ugyanazokat a zenészeket felvonultatva. A magból született meg a Fimir, akik egyenes ágon viszik tovább a zenei vonalat talán még hagyományosabb, doomosabb módon, míg a dobos által kezdeményezett Byron projektbe kerültek egy énekesnő kíséretében a heavy metalhoz közelibb dalok. A Byron vezetője az egykori dobos, Johannes Lahti lett, ám némi magányos dalszerzés és stúdiózás után hamarosan maga köré toborozta harcostársait is.

Tehát a Fimir gyakorlatilag az egykori Church Of Void hivatalos utódja, amire a témavilágában sem cáfol rá különösebben. Maga a név is egy népszerű, fantasy eredetű egyszemű lényre utal, melyek gyakran őriznek a mocsarak mélyén különös tárgyakat, értékes kincseket. Ennek megfelelően a Fimir világa is varázslatos és hatalmas: ismeretlen entitások, felfedezetlen világok és dimenziók várnak ránk minden egyes percében. Ezeket az elemeket azonban jóval könnyebben találhatjuk meg a szövegekben, mint a zenében, ami kellemesen egyszerű heavy metalból épül fel hol lassabb cammogások, hol hangulatos középtempó keretében.
Kitűnő példa minderre az egyébként mutatós borító alá rejtett dalok első képviselője, az One Eyed Beast is. Magus énekhangja cseppet sem különbözik az eddigiektől, ami jó és rossz is valamilyen szinten. Megbízható dalnok, aki néha egészen jó dallamokat tud hozni, de ha belemerül egy hosszabb szövegrészbe, ahol különösebb hangszínváltásokkal sem szórakoztatja magát (sem minket), akkor bizony unalmassá is tud válni. A többiek is hozzák az eddigi szintet: Harley Warlock már a nyitásban fontos szerepet kap basszusgitárjával, A.D. és Georgios pedig hozzák a lüktető, hullámokban érkező riffeket. Egyedül H. Wizzard tekinthető új arcnak, aki a külön utakra tért dobost hivatott helyettesíteni, ami természetesen semmilyen gondot nem okoz neki, mi pedig az életben nem vennénk észre, ha nem olvastunk volna róla… Egészen korrekt nyitó szerzemény ez, a gondom csak az volt vele, hogy két hasonló módon felvázolt dal követte apróbb változásokkal, hol sikeres, hol sikertelen kísérletekkel.

A szimpla múltidézés folytatódik például a Horde Of Crows esetében is, ugyanakkor meg kell védenem ezt a dalt sok másikkal ellentétben: hiába a régi muzsika, ez a szerzemény él annyira, hogy frissítőnek, fiatalosnak hasson a maga stílusában. A károgás irányába elforduló ének megjelenése nem feltétlenül volt szükséges benne, de mindenképp sikerült kiemelni a remek gitárszólókon túl ezt a tételt. A White Wolfban ismételten a basszus érdekes jelenléte tud extra adalékot adni a Fimir munkásságának, az extrém vokál megjelenése viszont már teljes mértékben felesleges volt és erőltetett. Valahol itt kezdett el bennem huncut módon kattogni egy kis gondolat, hogy nem feltétlenül kell nekem erre a lemezre több időt szentelnem, úgyhogy hatalmas szerencséjére a zenekarnak megérkezett az a szint is, amit elvártam tőlük az Obsidian Giant képében. Ez sem több egy szimpla, nyugodtabb doom metal tételnél, de legalább nem ugyanarra a közepesen lüktető sablonra épült fel, mint az első három dal. Még ennél is jobban sikerült a kissé túlnyújtott kezdése ellenére a Temple Of Madness, ahol a vokállal való kísérletezés is beért. Üvöltés és tiszta ének keveréke található a dal jelentős részében, ami valami új, valami érdekesebb felé mutat. Sajnos az időtlennek tűnő kezdést szintén hasonló instrumentális lezárás is követi a dalban, így igazából sokat nem hallunk ebből a megnyilvánulásból. Sok baja van a játékidővel a záró Mausoleum Craftnak is, hiszen megadatott 8 percből körülbelül négyben történik valami.

Kifejezetten csalódást keltő volt számomra a szép borító és a bíztató múlt alapján a Fimir anyaga, ahol inkább hallottam félkész, menet közben kialakult dalokat, mint a korábbi szórakoztató, időnként kifejezetten slágeres produkciót. Azt is megérteném, hogy a zenekar inkább a szárazabb, súlyosabb irányba indul el, de ehhez képest túl sok a heavy metalos lüktetés, amit nem sikerült komolyabb tartalommal feltölteni. Kíváncsi is lettem a lemez születésének körülményeire és néhány cikk alapján beigazolódott vele kapcsolatban a sejtésem is: a járvány, a karantén itt érezhetően megtette hatását, mivel a tagok egymástól távol, random pakolgatták össze a dalokat, talán a kiadó gyakori bíztatására… Remélem legközelebb ennél változatosabb, kézzel foghatóbb anyagot szállítanak le, mert ők képesek lennének rá. Persze, mint az összes kritikával kapcsolatban most is él az a megjegyzésem, hogy a minőséget mindenki a saját mércéjével dönti el, így akit érdekel, az fülelje meg a lemezt július 30. után.

augusztus 04.,
augusztus 06.,
augusztus 07.,
augusztus 07.,
augusztus 12.,