Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A Sear Bliss-t remélhetőleg nem szükséges bemutatni, hiszen a hazai black metal szcéna egyik legjelentősebb, manapság is aktív képviselőjével van dolgunk, de a hozzá kötődő projektek, ex-tagok projektjei már jóval ritkábban kerülnek terítékre. Ezek közül emeltem ki Winter (Horváth Roland) Forest Silence néven futó munkáját, ami nagyon szépen megőrizte a korai 90-es évek fekete muzsikájának esszenciáját és szívesen veszek elő a mai napig. Zenészünk billentyűsként tevékenykedett a Sear Bliss-ben, így értelemszerűen ambient anyagokkal kezdte meg saját ötleteinek megvalósítását. Nagy szerencsénkre első kiadványai demóként vannak feltüntetve, pedig némelyik hosszabb, mint az egyetlen nagylemeze, így bekerülhetett ebbe a sorozatba (ez a lemez mindenképp megérdemli, hogy írjunk róla). A teljes mértékben sötét billentyűhangokból, suttogásokból, természeti hangokból komponált tételek nem mellesleg azon kevés gitármentes produktumok közé tartoznak, melyeket megfelelő hangulatban szintén bármikor szívesen hallgatok. A csúcs mégis a 2006-ban megjelentetett Philosophy Of Winter, aminek létrejöttében a már emlegetett bandában tevékenykedő kollégák is besegítettek. A végeredmény egy rövidnek mondható, 35 perces black metal kiadvány olyan kellemetlenül szépséges atmoszférával, mely egyedül az újdonság varázsának erényét nem tudhatja hatásos fegyverei között. Ezzel szemben a kiváló hangzás, a mutatós külső megadatott, ahogy a nagyszerű dalok is.
Hiába nem ambient dalcsokorról van szó ezen az egyetlen hivatalos nagylemezen, mégis érződik rajta, hogy a harmóniák és a billentyűk birodalmában fogant a legtöbb tétel még akkor is, ha ezek csendestársként funkcionálnak és lassan csepegtetik a sósavat a fülünkbe, hogy elérje a kellő hatást. A dalok többségében az a fajta ősi, rideg monotónia uralkodik, amelyből manapság egyre kevesebbet hallani még akkor is, amikor tucatjával születnek az újabb és újabb projektek. Lüktető vánszorgások, rajtunk épp, hogy csak átsuhanó, végtelenbe tartó hangok és erőtől duzzadó, gonosznak talán nem nevezhető, sokkal inkább tekintélyt parancsoló témák sokaságával találjuk magunkat szembe minden egyes szerzeményben, melyekből egyébként nem találhatunk túlzottan sokat az albumon. Mint írtam, a hosszára sem fogjuk felkapni a fejünket, de a Philosophy Of Winter mégsem fog átrobogni rajtunk nyom nélkül. Önmagukban a dalok átlagosan 7 perces játékidővel bírnak és mindegyikben akadnak olyan momentumok, amiktől megkülönböztethetjük őket, ráadásul van annyira nyomasztó és lélekbe maró, hogy sokkal hosszabbnak érezzük a tényleges időnél.
Nézzünk néhány példát, vagy akár az összeset. A nyitó Bringer Of Storm az egyik kedvenc formulámmal szembesít: nincs tökölés, magasztos vagy művésziesen sötétségbe taszító intró, azonnal megragad és bólogatásra ingerelve felkelti bennem a vágyat, hogy én is elolvashassam az erdei kunyhó pincéjében elrejtett Necronomicont. Táncolni támad kedvünk a démonokkal, fogócskázni a szellemekkel és jókat kacagni az esetlen élők mindennapos nyűglődésén. A dal a második felében a kellemes középtempóból visszavéve válik még durvábbá: szó szerint kalapácsütésekkel küld a föld alá. Winter nagyszerűen megtalálta az egyensúlyt a harmóniák és a kézzel fogható riffek, monumentális témák között, ez pedig képes minket az egész albumon végigvezetni minden fagyosság és a sugárzó üresség ellenére is. Ez még nyilvánvalóbbá válik személyes kedvencem, a Spirits Of The Winds során. A kimért, doomos tempó, a mérgező károgás és a Burzum klasszikusaira emélkeztető billentyűk időtlenül hatásosak még napjainkban is.
Különösen fagyos a folytatásban érkező, a lemezen található talán leggyorsabb dal, az At The Dawning Of Chaos, ahol a misztikum, a spiritualitás emelkedik magasabbra, mint korábban bármikor. Fájdalmas dallamokkal is találkozhatunk ebben a dalban, ahogy a Path Of Destructionban. Érdekesség, hogy ezt a két tételt én simán el tudnám képzelni egyetlen egésznek is, mert tényleg olyan, mintha egy folytatással, kiterjesztéssel lenne dolgunk még hangulat terén is.
A lemezt végezetül a címadó Philosophy Of Winter zárja, ami véleményem szerint a klasszikusok szintjére zárkóztatja fel ezt az egész produkciót. Ez bizony nevének megfelelően a tél filozófiája, fohász a fagyossághoz. Jó érzékkel használja fel a tétel a black metal úgynevezett második hullámának eszköztárát, mégsem válik ódivatúvá és saját egzisztenciával is rendelkezik.
Kivételesen elég sokat agyatlam a lemez pontszámán, hiszen azért akadnak negatív gondolataim vele kapcsolatban. A legerősebb az, hogy még így is rövidnek tartom, de talán ez is hozzásegít ahhoz, hogy újra és újra meg akarjam hallgatni. Végül ment a kerek, kövér pont.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Nagy kár, hogy nem aktív ez a projekt már. Talán a „black ambient” demókat jobban szerettem mindig is, de ennek ellenére ez a kiváló atmoblack lemez is megéri a pénzét.